Lengyelországi mozaik

Podlaskie-régió  és Varsó

A múltban gyakran összefonódó történelmünk és a híres lengyel-magyar barátság ellenére meglepően keveset tudunk erről az elbűvölő, sokat próbált, büszke országról, melynek tájai közül eddig többnyire csak Krakkó és Zakopane fedte fel magát a magyarok előtt. Most, mint apró, színes mozaikdarabkák, úgy bontakoznak ki Bialowieza erdőségei, a Podlaskie-régió templomai és Chopin Varsója.

Bialowiezát a cári Oroszország vidéki nyugalma lengi be: a csendes, derűs délutánon fogatokra szállunk, hogy kikocsizzunk a cár éttermébe. A nagy testű, sűrű sörényű lovak türelmesen várakoznak az igák alatt. A késő délutáni lenyugvó nap aranysárga fénybe vonja a zöld tájat, a levegőben csak a nyárfák és füzek fehér pihéi lengedeznek. Kicsivel később az állatok patái már ütemesen kopognak az aszfalton, miközben kiérünk a vidékre: az elmúlt napok esőzéseinek köszönhetően a smaragdzöld színben fürdő táj lélegzetelállító. Mellettünk buja legelők, szántóföldek és kisebb ligetek húzódnak, a látóhatár peremén pedig nyárfákkal keretezett fenyves bontakozik ki. Az idilli hangulat mintha Anna Karenina korába repítene vissza.

Az égbe szökő, árnyas fenyőktől elrejtett vasútállomás, Bialowieza Towarowa kicsiny épülete még II. Miklós orosz cár számára készült. A különleges faház egyedülálló berendezése, az antik bútorok, festmények, és régi fotográfiák egy évszázaddal korábbi történetet mesélnek. De a hófehér abroszok, kecses, ezüst étkészletek, a mezei virágokból összeállított csokrok, a szamovár és a falakon függő vadásztrófeák ma már egy exkluzív éttermet szolgálnak. Mellette egy ódon víztoronyból, és egy hagyományos orosz szaunából igényes szállást alakítottak ki azok számára, akik hosszabban élveznék ezt a csodálatos hangulatot. Az állomásépület előtt, a fűvel benőtt sínpáron két régi mozdony várja, hogy zöldet mutasson a szemafor, de nincs már mozdonyvezető, aki értene a veteránok működtetéséhez.

Bialowieza település a lengyel-belorusz határ mellett fekszik, ahol már nem csak a táj hangulata emlékeztet a tágas orosz vidékre, hanem az itt élők tradíciói, viselete és gasztronómiája is. A zivataros történelem során a régió hol lengyel, hol pedig orosz fennhatóság alá tartozott, s az éppen hatalmon lévő elit a hatalmas erdőséget legkedvesebb vadászterületeként tartotta számon. A két ország területén elnyújtózó rengeteg, a ’Puszcza Bialowieska’ az egykor Európa síkságain húzódó, egybefüggő, hatalmas ősi erdőség utolsó maradványa, mely ritka élővilágnak, köztük a kontinens legnagyobb szárazföldi állatának, az európai bölénynek ad otthont, 1977-től bioszféra rezervátum, 1979 óta pedig az UNESCO természeti örökségéhez tartozik. A két ország közti határ az erdőben fut végig; a lengyel oldalon található Bialowieza Nemzeti Park mintegy 100 négyzetkilométer területű, melyen a Szigorúan Védett Területen kívül egy hajdani angolpark is húzódik. Ez a régi épületekkel, mesterséges tavakkal, fakülönlegességekkel tarkított rész az erdő utolsó privát tulajdonosának (1888-1917), az orosz cárnak épült vadászbirtokként. Ma hotel, múzeum, és étterem működik itt. A XIV. századig azonban szinte alig járt erre ember, mivel az átjárhatatlan ősi erdőséget mocsarak és folyók szabdalják. A XV. századtól kezdve viszont a lengyel királyok – többek között II. Ulászló, I. Zsigmond, majd IV. Ulászló – birtokába került a terület, akik szabályozták annak életét: az itt élő bölények védelem alá kerültek, a parasztokat kitelepítették, és királyi erdészeket hoztak a helyükre. Az egykori vadászpalota kertjét tágas mező váltja fel, melyet csak itt-ott szakít meg néhány ezüst törzsű nyírfa csoportja, a térdig érő fűben boglárkák, pitypangok és vadon nyíló kis orchideafélék nőnek, a háttérben pedig megpillantjuk a hatalmas, fenyők, tölgyek, bükkök és nyárfák alkotta Bialowieza-erdőt. Amint belépünk a régi fakapun, megérezzük az ősi vadon szívdobbanását, melynek természetes folyamatait évszázadok óta semmiféle emberi beavatkozás nem zavarhatta meg. Utunkat fejünk felett összeboruló négy-, ötszáz éves ősfák sűrű lombkoronájának árnyékában folytatjuk. Itt-ott hatalmas, gyökerestül kidőlt fatörzsek hevernek, melyek ott maradnak, ahol földet értek, hisz a legvédettebb területen már a természet az úr.

Nem messze innen a királyi tölgyek erdei ösvénye húzódik: 22 matuzsálem sorakozik itt, melyek mindegyike egy-egy neves lengyel királyi személyiség nevét viseli. Az egyik 450 éves öreg tölgyet Báthory Istvánról nevezték el, aki 1579-ben, majd 1581-ben vadászott az erdőben, s miután felépíttette saját vadászkastélyát, megalapította a Bialowieza-erdő állatkertjét is. A régió tradícióit, építészetét és ízeit a közeli vendéglő és a mellette kialakított aprócska skanzen szemlélteti, míg a hatalmas erdőség féltve óvott bölénypopulációját – lovak, vaddisznók, őzek és hiúzok társaságában – a nemzeti park rezervátuma őrzi, ahol a látogatók mintegy nyolc-tíz bölényt láthatnak, a többi 800 egyed az erdőben él háborítatlanul.

Útban Varsó felé apró településeken visz keresztül utunk. Bocki, Mielnik és Drohiczyn városkák a régió nyugalmát, csendes hétköznapjait és istenfélő áhítatát tükrözik. Jól ismert a lengyel emberek mély és meggyőződéses vallásossága, így nem meglepő, hogy mindenütt hatalmas katolikus és ortodox templomokat láthatunk. A lakosság több mint 90 százaléka hívő kereszténynek tekinti magát, s 1945 óta folyamatosan növekszik a vallásgyakorlók száma, amiben a lengyel származású II. János Pál pápának igen nagy szerepe volt. Az ország több zarándokhellyel is rendelkezik, melyek közül az egyik legérdekesebb egy számunkra meglehetősen szokatlan ortodox kegyhely.

Hosszú, színes virágoktól szegélyezett lépcsősor vezet fel a szent hegyre, melynek tetején a zarándokok által felállított keresztek sűrű, kusza rengetege döbbenetes, lenyűgöző látványt nyújt. A hármas keresztgerendás feszületek között – melyeknek legalsó, ferde keresztléce a Jézus mellett kiszenvedett, a mennybe illetve a pokolba került két latort szimbolizálják – a legmagasabbak akár a három métert is elérik. A kaotikus feszületrengeteg közepén apró, ódon ortodox fakápolna bújik meg, mely 1710-ben, egy csodás, pestistől való megmenekülés emlékére épült. Odabent, a megvilágítatlan helyiségben aranyló oltárképek, fényesen csillogó ikonok és színes festmények bontakoznak ki a sötétből.

Mielnik mellett elérjük a lengyel-belorusz határt: a környezet mesés, előttünk a békésen hömpölygő Bug-folyó, és a dúsan zöldellő vegetáció. Könnyű séta után szemünk elé tárul a szögesdróttal, táblákkal és jelzőoszlopokkal ellátott füves határsáv, melynek túloldala már egy másik világ. Itt állunk az Európai Unió legkeletibb pontján, mely elhagyatott magányában mintha egy letűnt kort sugallna. Továbbhaladva dél felé, megismerhetjük Drohiczyn katolikus teológiai kollégiumát, a városka gyönyörű barokk templomait és az egyházkerület múzeumát, mely számos katolikus ereklyét, díszes miseruhákat, szentképeket, kegytárgyakat, és imakönyveket őriz. Egyik legérdekesebb darabja az a Szibériában készült oltáriszentség-tartó, melyet a hadifoglyok kimustrált repülőgép-alkatrészekből készítettek.

A vidékkel ellentétben Varsó  lüktető, életvidám, és modern nagyváros, ahol a régi emlékek éppúgy megférnek, mint a legújabb, égbe szökő felhőkarcolók. Nem érezni már a városon a Jaruzelski-éra szocialista szellemét, sokkal inkább egy elegáns, nyugati metropolisz hangulata lengi körbe, mely büszke nevezetes múltjára. Idén ünnepli a város Frédérik Chopin születésének kétszázadik évfordulóját, s a varsóiak széleskörű programsorozattal készültek a zeneszerző emlékére. A legérdekesebb látványosságok közé tartoznak azok a padok, melyek egy-egy, Chopin életéhez köthető épület előtt állnak. Rajtuk lengyel és angol nyelven áll az adott helyszín története, és egy gomb, amelyet megnyomva a zeneszerző legszebb darabjai csendülnek fel. E melódiákat akár még mobiltelefonra is letölthetjük.

Persze további eredeti ötletre is bukkanhatunk a lengyel fővárosban: a XVIII. században itt élt Bernardo Bellotto, olasz festő, Canaletto unokaöccse, aki – útban az orosz királyi udvarba – beleszeretett Varsóba, s végül ott is halt meg. Sorra festette a városról szebbnél szebb képeit, melyek később igazán fontos relikviának bizonyultak, amikor a város a XX. század nagy háborúiban elpusztult. A világégés után ugyanis e képek segítségével építették újjá Varsót. A képek másolatait a műemlékek előtt állították ki, hogy láthassuk, az adott épület hogyan festett csaknem háromszáz évvel korábban. Az UNESCO által védetté nyilvánított óváros előtt pedig a vakok és gyengénlátók számára fém makett segít az eligazodásban, melyet ujjaikkal „térképezhetnek fel”.

A szikrázó napsütésben következő  utunk a XVII. században alapított, csodálatos Lazienki Królewskie Palota- és Kertkomplexumhoz vezet, mely Európa egyik legszebb ilyen jellegű létesítménye. A dísztavakkal gazdagított hatalmas kertben, ahol egykor királyok vadásztak, ma varsóiak és turisták ezrei sétálgatnak. Rózsaszín és lila virágzatú növények hullnak buján a tó színe fölé, melynek nyugalmát csupán néhány evezőcsapás zavarja meg itt-ott. Egy dúsan zöldellő, lila fürtű orgonabokorban kandelábert szorongató szatír rejtőzik. Az árnyékos, ligetes kertrészben egy mókussal játszadozó kisfiúra leszünk figyelmesek: az apró állatka természetes félelmét legyőzve veszi el a gyerek kezéből az eledelt, majd szorgalmasan elássa, s már rohan is a következő álmélkodó látogató felé újabb porcióért.

A Lazienki Park főbejárata mellett szép, rózsaágyásokkal díszített kert terül el egy kerek tóval, melynek túloldalán drámai szobor magasodik: Frédérik Chopint ábrázolja, akinek szobra a főváros ikonszerű jelképe lett. A szobrot Waclaw Szymanowsky készítette 1908-ban, de csak 1926-ban került mai helyére. 1959 óta itt rendezik vasárnaponként a nyári Chopin-zongoraelőadásokat. A koncert után már csupán a legmodernebb technikai eljárásokkal felújított Chopin Múzeumra marad időnk, mely a nagy lengyel komponista életének és halálának pillanatait örökíti meg az utókor számára. Eredeti kéziratok, a zongorái, hajtincse, vagy éppen halotti maszkja egyaránt megtekinthetőek itt. A 2010 áprilisában megnyílt interaktív kiállítás méltó záróakkordja lett lengyelországi utunknak.

A repülőn azon morfondírozom magamban, hogy vajon mit szólna a nagy zeneszerző, ha látná e modern, XXI. századi technikát, mellyel a mai kor emberéhez igyekeznek közelebb vinni a romantika korának e kimagasló alakját. A megoldás félelmetesen jövőbe mutató, miközben mégis helyénvaló: a XIX. század embere is tudatosan fordult szembe korának klasszicista mértéktartásával. Biztosak lehetünk benne, hogy ez a múzeum a híresen kifinomult és talán extravagáns Chopin-nek is elnyerné a tetszését.

Reklámok

persepolis72 névjegye

utazás, történelem, fotózás - ebben a három szóban elmondhatok mindent, ami fontos, ami leginkább érdekel.
Kategória: Uncategorized
Címke: , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s