Róma kamaszkorom álmainak városa volt; csodálatosan izgalmas történelmével, kellemes klímájával, gyönyörű épületeivel, művészi kincseivel és alkotásaival, messze földön híres gasztronómiájával, a vendégszerető helyiekkel, és általában egész hangulatával. Ez a vonzalom természetesen azóta sem múlt el, de eddig valahogy mégsem jutottam el Itália napfényes fővárosába. Így aztán hetek óta izgatottan vártam azt az egy hetet, amit most rászántunk, hogy bebarangoljuk, feltérképezzük, és csodálatunkat fejezzük ki az Örök Város előtt. Az utazás előtt elhatároztam, hogy később aztán papírra vetem benyomásaimat, élményeimet, tapasztalataimat, amelyekről nem is feltételeztem mást, mint hogy csakis csodálatosak lehetnek; sőt, már az iromány címe is megvolt: „Római gondolatok” – amelyben természetesen nem egy megszokott élménybeszámolót szerettem volna az olvasók elé tárni, hanem egy kellemes gondolatsort, egy konvencióktól mentes, műfajilag kevésbé behatárolt írást, amelyet azon élmények táplálnak, melyeket az egyes látnivalók sugalltak. Mindazon mediterrán impressziók füzérét, melyek a rövidke ott tartózkodás alatt értek. De végül mégsem ez a régen vágyott, rajongásig emelkedett hangulat maradt bennem, hanem egyfajta kettős érzés, amelyről persze nem maga a város tehet elsősorban. Vagy mégis?
Amikor hazajöttem, mindenki a superlativusokkal teletűzdelt áradozást várta tőlem, az élménybeszámolót, hogy mi tetszett legjobban, mi mindent láttam, és végső soron azt kaptam-e, amire számítottam? De talán éppen itt volt a „probléma”. Persze, hogy tetszett Róma. Róma, az Örök Város, ahová minden út vezet, az egyik legjelentősebb történelmi főváros, mely nevének jelentése is „fenséges, hírnév”, de… és ez a ’de’ minden ismerősömet megdöbbentette.
Az emberek többségében általában minden városról él egy fantáziakép – még mielőtt járt volna ott. Ezt a képet tanulmányaink, a média színes világa (képes könyvek, filmek, híranyagok), vagy egy-egy olvasott könyv táplálják egészen addig, amíg magunk is meg nem láthatjuk. Én Béccsel kapcsolatban a császári fővárosra asszociáltam, a bécsi habos kakaós cukrászdákra, a konflisokra, a 18-19. századi Habsburg fővárosra, a bálok városára, Mária Terézia, Ferenc József császár, vagy Sissi Bécsére. (Igaz, ez a képzeletbeli kép azután sem változott meg nagyon, miután jártam ott.) Athén – közepén az ókori Akropolisszal – a sziesztázó férfiak, a tenger gyümölcseit áruló tavernák, citrusfák, kék zsalugáteres, fehérre meszelt házak városa. Nem jártam még ott, de azért tudom persze, hogy egy 21. századi modern nagyváros mégsem ilyen egészen, de mégis ez él róla a képzeletemben. Aztán itt van Párizs, a szerelmesek, a művészek és a forradalmak városa. Hatalmas sugárútjaival, Szajna-partjával, óriási francia ablakos bérházaival és a parkokban petanque-ozó öregjeivel… New York a sárga taxik, a Yellow Cab-ek, a felhőkarcolók, a nyüzsgő sportcipős tömeg, és a szemetes kukák meggyújtott tartalma felett melegedő harlemi vagy bronxi feketék városa volt számomra. Aztán, amikor ott jártam, valóban ezt tapasztaltam.
De Róma mindig is sokkal összetettebb képként élt bennem; talán azért, mert 12 éves korom óta ez a város volt a kedvencem, ide vágytam leginkább, ennek történelmével, művészetével foglalkoztam legbehatóbban. Térképről úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet, épp csak nem jártam ott. Megnéztem minden Olaszországról, vagy Rómáról szóló filmet, elolvastam minden könyvet, amely csak ebben a témában a kezembe került, és készültem a Nagy Találkozásra. Bennem mindig más kép élt az ókori Rómáról, a reneszánsz városról, a pápák központjáról, Michelangelo, Raffaello és Bernini városáról, a Risorgimento és Garibaldi Rómájáról, és megint más Fellini, vagy a futballista Totti Rómájáról. De minden kor képzeletbeli képét a város jellegzetes arculata fűzte össze; az ókori maradványok, középen a Colosseum fenségesen romos ellipszise, a városfalak, a Tiberis (ma Tevere), a Vatikán, és benne a csodás Szent Péter Bazilika kupolája, a tér oszlopos körvonala, a gyönyörű márványszobrok garmadája, a karcsú ciprusok és terebélyes pineák üde zöldje, a sármos római férfiak mosolya, a pizza, spagetti, Limoncello és Chianti hazája, melyeket képeslapokról, művészettörténet könyvekből, szakácskönyvekből és olyan filmekből ismertem, mint a La Dolce vita, vagy a Római vakáció. Henryk Sienkiewicz Quo Vadisa, vagy Colleen McCullough Róma-sorozata az ókori városba röpített vissza, míg Maria Bellonci Lucretia Borgiája a méregkeverő reneszánsz pápák Rómájába. És volt még egy novella, amely erősen meghatározta képzeletbeli Rómámat, függetlenül attól, hogy a művet egy francia írónő, Marguerite Yourcenar írta (Anna soror), spanyol nemesekről szól, és nem is Rómában játszódott, hanem a 16. századi Nápolyban, mely akkor spanyol felségterületnek számított. De Közép-Itáliaként a hangulata hasonló lehetett Rómáéval; mélyzöld ciprusok és pineák, ezüstösen csillogó olajfák, késő délutáni, bágyadt, mediterrán napsütés, okker színű régi, kopott házak, terrakotta cserepekkel.
Egyszóval ilyen érzelmi kötődéssel és persze felfokozott kíváncsisággal indultam útnak egy barátnőmmel együtt, aki szerencsére ugyanaz a korosztály, mint én, és hasonló az érdeklődési köre is, bár a látnivalók listáját, a program megtervezését rám hagyta, mondván, történelmi előképzettségemmel talán jobban értek ehhez. (Remélem, azóta sem bánta meg.)
Én pedig határtalan lelkesedéssel láttam hozzá, hogy összeállítsam gazdag és minél teljesebb egy hetes programunkat. Örültem, hogy nem csupán egy hosszú hétvége állt rendelkezésünkre, ahogy az általában bevett szokása a turistáknak egy-egy főváros esetében, hanem 7 egész nap, de azt is tudtam, hogy minimum véresre fogjuk járni a lábunkat, mire mindent végig látogatunk. Számomra az elsődleges látnivalók azok az ókori romok és maradványok voltak, melyekről 22 éve folyamatosan olvastam, tanultam: a város szívének számító Forum Romanum, a Palatinus domb, ahol a császári villák sorakoztak, a híres-hírhedt Amphiteatrum Flavium, vagy közismertebb nevén Colosseum, amelyről szakdolgozatomat is írtam annak idején, a diadalívek és diadaloszlopok, vagy a város eldugott sikátorai között megbúvó, csodálatos módon sértetlenül megmaradt Pantheon. De nem csak a turisták hömpölygő tömege által látogatott híres ókori emlékekre voltam kíváncsi, hanem az elfeledettekre és mellőzöttekre is: a Forum Boarium (Marhapiac) kicsiny templomaira, a még ma is masszívan álló aurelianusi városfalra, a portákra, vagyis a városból kivezető kapukra, a Via Appia romantikus öreg köveire és síremlékeire, vagy egy pogány római temetkezési helyként szolgáló kolumbáriumra is, amely magántulajdonként csak igen kevéssé ismert. Aztán ott voltak még, a mindenki számára kötelezően megnézendő látványosságok is, a Trevi-kút, a Spanyol lépcső, a Piazza Navona, az Angyalvár, a múzeumok (Capitoliumi és a Vatikáni), vagy a katolikus egyház legfontosabb templomai közé tartozó Lateráni Szent János, Vatikáni Szent Péter, és a Santa Maria Maggiore bazilikák, vagy az eldugott San Pietro in Vincoli templom, ahol Michelangelo Mózese látható. Élvezni akartuk a csodás paloták, gyönyörű parkok sokszínű látványát, a barokk szökőkutakat, vagy a Tiberis pici szigetét is, hogy minél teljesebbé tegyük saját római hangulatunkat, és kerekebbé élményeink csokrát. Trattoriákba ültünk be vacsorázni, igazi olasz cappuccinot és fagylaltot ettünk (amiben verhetetlenek), miközben pihentettük kicsit a végtelen gyaloglástól elzsibbadt, fáradt lábunkat. Be kellett látnunk; öregszünk. Annak idején egy hét városnézés meg sem kottyant nekem. Igaz, nem Róma volt terítéken, ami közismerten a világ egyik legtöbb látnivalójával büszkélkedő városa, hanem „csupán” Salzburg, Washington, Tunisz, Berlin, Ankara, vagy Göteborg. A jordániai Petrában, vagy az iráni Teheránban és Iszfahánban már szembesültem arra utaló jelekkel, hogy szervezetem nem fog tudni olyan energiával lépést tartani velem, mint ahogy azt érdeklődésem szeretné. De azért nem adtuk fel. Mert előttünk állt még a Róma-környéki Tivoli is, hogy ne csak a főváros pillanataiból kapjunk ízelítőt.
Egyszóval, a város által kínált látnivalókban nem csalódtam, azok minden várakozásomnak megfeleltek (még ha felül nem is múlták azokat). Minden kő, oszlop, vagy felirat úgy, és olyanformán volt a helyén, ahogy azt tanultam, és ezáltal elképzeltem. Annál inkább csalódást okozott az ezzel szorosan összefüggő körítés; maga a várt hangulat, pontosabban, annak elmaradása. Róma ugyanis fuldoklik a turisták elapadhatatlan tömegében, másrészről a Várost megeszik a bevándorlók. A másik dolog, amitől tartottam, az egy hétre előre jelzett esőzés volt. Minden napra szürke fellegeket és kitartó esőzéseket jósoltak, s még véletlenül sem ígérkezett egyetlen árva napra sem napsütés. Úgy tűnik, ilyen téren nincs szerencsém Olaszországgal; amikor 2004 februárjában Torinóban jártam, akkor is végig esett, majd idén februárban a velencei karnevált is elmosta az égi áldás. Aztán amikor Fiumicinón landolt a gépünk, hatalmas csillogó pocsolyákat véltünk felfedezni a reptér tágas kifutóin, amelyben még visszatükröződtek a bele-belehulló esőcseppek hullámkarikái… Jól indult hát egy hetes pihenésünk, ráadásként a gép negyven percet késett, a bőröndöket is jó sokára kaptuk meg, s mindez egyre kellemetlenebb volt számomra, ugyanis az apácáknál, ahol megszálltunk, elvileg este kilencig kellett volna elfoglalni a szállásunkat, s bár én előre jeleztem, hogy később fogunk csak érni, ennyire nem számítottam. Éjjel egy óra volt, mire odaértünk. De szerencsére végül mindez nem okozott problémát.
Persze tudom, az embernek tudatosan kellene magát a pozitív hozzáállásra, az optimizmusra, és a Jó meglátására ránevelni, s akkor nem a kései érkezést, a reptéri kellemetlenségeket és az esőt venné észre, hanem azt, hogy egy hét kikapcsolódás, változatosság következik, s hogy nem azért kell korán kelni, hogy munkába siessünk, hanem hogy a világtörténelem és művészettörténet legszebb műremekeit láthassuk. Azokat a csodákat, melyekre oly régóta vágyom. De az ember gyarló, s ezért legtöbbször jobban szeret a negatívumokról, a rosszról vagy a kellemetlenségekről keseregni, mint hogy valójában milyen jó is neki. Kiderült az is, hogy feleslegesen bosszankodtam mindezen kényelmetlenségek miatt, hiszen az apácák barátságos kedvessége még éjjel egy órakor sem tűnt el, s nem nehezteltek ránk azért, hogy olyan későn érkeztünk, még annak ellenére sem, hogy nem fogadtuk meg tanácsukat, s nem taxival mentünk már rögtön a reptértől, amellyel időt, s további bosszankodásokat spórolhattunk volna meg, hogy a feketéző taxisok a város szívéből ugyanannyiért akartak volna bennünket tovább vinni, mintha a reptérről azzal mentünk volna, éppen csak hivatalos taxival, amelyre a pályaudvarnál kilométer-hosszú sorok várakoztak.
S bár késő éjszaka volt már, mire az éjszakai buszjárat háromnegyed órás tekergés után megérkezett velünk Róma külsőbb, zöldövezeti negyedébe, ahol a szállásunk volt, s az eső sem állt még el teljesen, a levegő kellemesen, amolyan tavasziasan meleg volt, s finom virágillattal volt tele. Bár fáradtak voltunk, a kellemesen langyos idő, a ránk váró élmények, és a buszon egy segítőkész fiatalember kedvessége egészen feldobott mindkettőnket. Végre azt az örömöt és izgalmat éreztem, amelyre oly régóta vártam.
Nem szándékosan, nem előre így tervezetten, de elsőként mégiscsak a Colosseumot ismerhettem meg az összes látnivaló közül. Azt az amphiteatrumot, amely egyike volt legkedvesebb római kori épületeimnek. Nem azért, mert talán ez a legismertebb, legmonumentálisabb csoda Rómában, amely méltán Olaszország és fővárosa legjellegzetesebb jelképe, amely jogosan tagja a Világ 7 új csodájának, és amely – talán nem véletlenül – a város központjában helyezkedik el. Nem ezek az indítékok vezéreltek. Korábban nagyon sokat foglalkoztam azzal a korral, amelyben ez a gyönyörű épület megszületett. Úgy általában a római császárkor érdekelt, s mivel a Iulius-Claudius dinasztiát (Iulius Caesartól Neroig) már „lerágott csontnak” tartottam, így hát elkezdtem az utánuk következő császárok után kutatni. Kamaszként magával ragadott egy szép, szerelmes történet, amely a Kr.u. I. század második felében játszódott, s amelynek két főszereplője Vespasianus császár fia, az akkor még a iudaeai légiók főparancsnokaként szolgáló Titus, és a zsidó hercegnő, Bereniké volt. A Kr.u. 70-ben levert zsidó háború adott véres hátteret szerelmüknek, amely még azután is folytatódott, hogy Titusból császár lett. Végül ebből a rövid időszakból, csupán 27 év történetéből írtam meg szakdolgozatomat, amely a Flaviusok (Vespasianus és két fia, Titus és Domitianus; Kr.u. 69 és 96 között) uralmának történéseit dolgozta fel. Nagyon érdekes és izgalmas témának bizonyult végül, ugyanis, bár az emberek többsége nem ismeri ezt a három, viszonylag „jelentéktelen” császárt, akik a híres-hírhedt Iulius-Claudius dinasztia közismert császárai (a teljesség igénye nélkül Augustus, Caligula, Nero) majd a két nagy, Traianus és Hadrianus időszaka közé „szorultak”, viszont azokat a szállóigéket, eseményeket vagy tetteket szinte mindenki ismeri, amelyek uralkodásukhoz kötődnek, még ha velük azonosítani nem is tudják ezeket a történéseket az emberek.
Mindenki ismeri a mondást, hogy a „pénznek nincs szaga”, de azt már kevesen tudják, hogy Vespasianus tette az ötletes megjegyzést, amikor megadóztatta a nyilvános illemhelyeket. A hajdani világhíres jeruzsálemi Templom tragédiáját is sokan ismerik, az izraelita vallású emberek talán legszentebb kegyhelye a Templom megmaradt fala (Siratófal), de azt, hogy miért és mikor pusztult el a szent hely, s kinek a nevéhez fűződik lerombolása, már kevesen tudják. Titus valószínűleg nem szándékosan pusztította el a Templomot, mégis, a dolog megtörtént, s a zsidók ezt sohasem fogják neki megbocsátani. Ez a cselekedete ugyan hírhedtté tette nevét, de nem azért történt, mert elméje elborult volna, mint őrült elődeinek. „Csupán” a birodalom határán belül fellobbant megmozdulást fojtotta el, a Templom pusztulása pedig nem a zsidók elleni ellenszenvének megnyilvánulása volt. Egy másik szörnyű tragédia is uralkodása alatt történt, amit már az általános iskolás gyerekek is ismernek, sőt, sokan talán már jártak is Pompeiiben. A Vezúv által elpusztított város máig mementóként szolgál a vulkánok pusztításának figyelmeztetésére. Mégis csodálatos formában megőrizte az első század egy kis részletét, s ha életében nem is vált kiemelkedően emlékezetessé a városka, halálában mindenképpen azzá vált. Titus – immár császárként – mindent megtett a károsultak segítségére, mégsem őrizte meg nevét a köztudat.
És végül kanyarodjunk vissza ahhoz az épülethez, amely okán a Flaviusok időszakát kicsit részletesebben taglaltam; a Colosseumhoz. Kétségkívül ez az építmény a leghíresebb ebből a korszakból, melynek valódi nevét – Amphiteatrum Flavium – sokkal kevesebben ismerik, mint a Nero nevéhez köthető Colosseumot, holott a kolosszális méretű, Nerot Helios napistenként mintázó arany (más elképzelések szerint bronz) szobor, mely az amphiteatrum mellett állt, már rég nem is létezik. Azt pedig, hogy mely derék császárok építették ezt a monumentális épületet, amely ma is Róma legjellegzetesebb épületének számít, s amely turisták millióit vonzza a világ minden tájáról, szintén kevesen tudják.
A Colosseumot Kr.u. 75-ben Vespasianus kezdte építtetni, s 80-ban, Titus idején avatták fel. De Domitianus volt az, aki 82-ben teljesen befejezte a hatalmas körszínház építését. Az Amphiteatrum Flavium építési feliratán ez áll: „Imperator Titus Caesar Vespasianus Augustus az új amphiteatrum építését a zsákmányokból elrendelte.” Nyilvánvalóan a Colosseum építési felirata első sorban a zsidó háború kincseire és a jeruzsálemi templom kifosztásából eredő és Rómába hurcolt zsákmányra utalt. Ezek feliratos említése jól illeszkedik a Titus-kori építészeti tervezetbe, melyek központi témája a zsidó háború, s az ezt követő, kincsektől roskadozó triumphus. Ennek a megjelenítésnek másik csodálatos példája a Titus-diadalív reliefje is, amely nem messze a Colosseumtól található, a Forum Romanum bejáratánál, a Via Sacra, vagyis Szent Út felett.
Nem történelmi, vagy művészettörténeti tényeket szeretnék boncolgatni, ezért a további szakmai részleteket mellőzném, ezt is inkább csak azért emeltem ki, mert hozzátartozik ahhoz a képhez, amellyel jobban kifejezhetem a Colosseummal kapcsolatos meglátásaimat.
Felkészültem arra, hogy egy olyan országba, egy olyan városba érkeztem, amely turisták millióinak célpontja, ahol egymást érik az amerikai, japán, orosz, lengyel és egyéb más nációk alkotta turisták kígyózó sora; esernyőre, sétabotra kötött rózsaszín jelző-zsebkendős, citromsárga, fülecskékkel díszített napernyős idegenvezetők garmadája, de kiderült, mégsem tudtam eléggé elképzelni, hogy mi fog végül várni.
Amint kiléptünk a római kék metróvonal, Colosseo nevű megállójának kijáratán, szemem elé tárult a lenyűgöző, hatalmas méretű épület, majdnem előttem a kecses, hófehér márványból emelt Constantinus diadalív, és persze sajnos a rengeteg bámészkodó, és fényképezőgépét bőszen kattogtató ember. Hasonló módon hatalmasat dobbant a szívem, mint akkor, amikor Petrában megláttam a Siq végén a világhírű Kincsesházat, vagy Iránban Persepolist, a perzsa nagykirályok csodálatos palotakomplexumát. Persze azok azért nagyobb szenzációt jelentettek akkor nekem, minthogy egyelőre kevésbé ismertek, de legalább annyira lenyűgözők, mint ezek a római kori épületmaradványok, melyeket már mindenki ezer képről, könyvből, filmből ismerhet, és már megszokottakká váltak.
Rómával igazából csak egyetlen „baj” van, de az súlyos. Olyannyira központi helyen volt mindig is a történelemben, hogy „elcsépeltté” vált. És mindezt a problémát sínyli a város azóta is. Geopolitikailag meghatározó helyen van, az ókortól napjainkig fontos szerepet töltött be Európában, a hajdani hatalmas és erős Római Birodalom fővárosa, majd a pápák székhelye, mely a kereskedelemnek köszönhetően gazdaggá vált, így fordulhatott hát elő, hogy azok a csodálatos műemlékek, amelyekre manapság az emberek kíváncsiak, egy ilyen – egyébként kicsiny – helyen összezsúfolódhatott. És a 18. századtól fogva az emberek valóban kíváncsiak is lettek mindezekre a csodákra, megszületett a szorosabb értelemben vett turizmus, s immár jóformán 250 éve folyamatos igénybevételnek van kitéve a város, bár tény, már korábban is gyakorta megfordultak Itáliában a különböző nemzetiségű vándorok, diákok, szerencsevadászok, köszönhetően híres egyetemeinek, a reneszánsznak, vagy a gazdag fejedelmek csábító udvarainak. De az tény, hogy manapság még nagyobb divat utazgatni. Lassan húsz éve, hogy szélesebben is kitárultak a világ kapui, s most már a volt szocialista blokk országainak lakói is megengedhetik maguknak, hogy külföldre menjenek pihenni, világot látni, vásárolgatni vagy kultúrával feltöltődni. Csakhogy amikor egy ilyen kis helyen ennyi idegen ember összezsúfolódik, a város előbb-utóbb elveszíti sajátos varázsát, vagy jellegzetes hangulatát, és leginkább egy globalizált masszává válik. Nem mintha az ókori Róma egy homogén város lett volna, de akkor a követendő út, a civilizáció központja volt, s mindazokat az elemeket, melyeket magába szippantott, asszimilálta, vagy legalábbis megpróbálta. Persze, léteztek a birodalom különböző provinciáiból érkezett rétegek, egymás sarkát taposták kappadókiaiak, britanniai barbárok, a különcnek számító zsidók, fekete bőrű numidák, felsőbbrendűséget árasztó egyiptomiak, perzsák, Pannoniából érkezett polgárok, görögök, gallok, csakhogy akkor ezek a területek többségükben a Római Birodalomnak betagozódott, meghódított vidékek voltak, ahol a bennszülött lakosság átvette a rómaiak latin kultúráját, így aztán megjelenésüktől eltekintve nem igazán ríttak ki a tömegből.
De mit láthatunk most? Ezer és ezer féle embertípus, ezer és ezer féle nyelven (ez tehát nem változott) igyekszik a saját érdeklődési körének megfelelően felderíteni a város nevezetességeit, melyek az eltelt évek során már tökéletesen elvesztették eredeti funkciójukat, s csupán – a fényképezőgépek számára pompázó – romhalmazok, üresen kongó, kipingált termek, vagy legjobb esetben az utókor számára árválkodó mementók maradtak belőlük. Szomorú.
Nekem első pillanatban nem is a Colosseum mérete okozott csalódást, mint ahogy azt általában mindenkitől hallani szoktam, hogy „Ááááá, CSAK ekkora???”, mert én annak meglehetősen tudatában voltam, hogy mekkora is (volt) maga az épület, hanem az, hogy mennyi ember hömpölygött, bámészkodott, állt sorba, várt, unatkozott, fényképezett, árusított, vagy napot lopott körülötte. Ez a méretbeli probléma is az amerikai filmek hibája egyébként, rájuk jellemző ugyanis az a gigantomán megjelenítés, amivel téves képet alkotnak az emberekben. Ez esetben konkrétan a Gladiátor című filmben építettek, vagy rajzoltak akkora Colosseumot, amelyben még a Maracana stadion is háromszor elfért volna. Így aztán érthető, hogy a látogatók csalódottan biggyesztik le ajkukat, amikor meglátják ezt a valójában fantasztikus méretű épületet, amit ne feledjünk, csaknem 2000 évvel ezelőtt, alig 7 év alatt építettek, a maiakhoz képest teljesen kezdetleges eszközökkel. Ilyen szemüvegen keresztül kellene szemlélnünk ezeket a csodákat, ahelyett, hogy az első keserű sokk után lekicsinylően végigszaladunk rajtuk, csak azért, mert „illik” megnézni.
Aztán itt van a funkcionalitás, ami már sokkal nagyobb csalódást okozott számomra, pontosabban éppen az, hogy manapság már az sem tekinthet ezekre az épületekre szakértő szemmel, aki egyébként ismeri az adott épületek történetét. Itt van egy hatalmas, tökéletesen megépített amphiteatrum, egy körszínház, kűzdőtér, amely emberi és állati viadalok helyszínéül szolgált, amely még tengeri csaták, ún. naumachiák megrendezésére is alkalmas volt, s tökéletesen kielégítette a korabeli emberek minden szórakozási igényét. De mára mi maradt mindebből? Egy mindenféle szerepváltozáson átesett, félig romos épület, amelyet csillogó, de pogány, sok szenvedést megélt ókori szerepe után felszenteltek a vértanúk és más áldozatok halála okán, majd a középkorban kőbánya lett, köveit más építkezésekhez hordták szét, mára pedig egy üresen és lekopaszítva kiszolgáltatott kőrengeteg, egy „csontváz”, melynek egyetlen és kizárólagos célja csupán az maradt, hogy minél több turistát és annál több pénzt vonzzon Olaszországba. Kinek jut ma már eszébe, hogy úgy tekintsen a Colosseumra, mint egy véres gladiátorjátékok, ne adj Isten tömegmészárlások helyszínéül szolgáló szórakoztató centrumra, egy korabeli kikapcsolódást biztosító komplexumra? Persze, a mai ember erkölcsi normái közé ezek a viadalok már nem férnek bele, de akkor sem lehet a Colosseum korabeli szerepét, funkcióját semmibe venni, úgy tekinteni rá, mintha sosem léteztek volna ilyen jellegű műsorok. Engem minden esetre nagyon zavart, hogy az Amphiteatrum Flaviumból mára csupán egy szánalmas turistalátványosság maradt, ahol egymás sarkát tapossák a számtalan, más-más nemzetből összeverődött látogatók, akik kötelezően megtekintendő római programnak tekintik csak az egészet. Mindazonáltal igyekeztem meglátni benne a hajdanán volt, korabeli nagyszerűségét, azt a csodálatos technikai bravúrt, amellyel megépítették, azt a monumentalitást, amelyet ez a létesítmény akkor is (és ma is) képvisel.
Szisztematikus tervezésünk szerint első nap a három legbelső, legkisebb, de mégis – talán – a legsűrűbb negyeddel kezdtünk; a Palatinusszal, a Forum Romanummal és a Capitoliummal, melyek első állomása volt a Colosseum. E három ősi római negyed kezdetektől fogva lakott volt, s ezáltal igen sok látnivaló sűrűsödött össze ezen a talpalatnyi helyen. De ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez; nem is sikerült teljesítenünk az első napra tervezett penzumot, ugyanis délután fél ötkor, napnyugta előtt állítólag egy órával, egyszerűen kizavartak bennünket a Forumról, ráadásul a Capitolium még nem is került sorra, így kénytelenek voltunk másnap újból bekéredzkedni a Palatinusra (csak innen lehetett átmenni a Forumra; még szerencse, hogy másodszor nem fizettették ki velünk a belépőt, de ez is inkább csak a jegyszedő lány jóindulatán múlt). Nem részletezném itt sem a szokványos látnivalókat, mert ezt bármelyik útikönyvben el lehet olvasni, inkább csak az olyan apróbb részletekre térnék ki, hogy milyen felemelő érzés volt a Via Sacra eredeti, öreg kövein lépdelni mintegy 2000 évvel azután, hogy római hadvezérek, császárok vonultak végig itt triumphusuk alkalmából. A Szent út a Colosseum és a Capitolium domb között húzódott, átvágva a Forum Romanumot, s tradicionális részét képezte a diadalmenetek útvonalának. Csak sajnos immár nem dicsőséges rómaiak menetelnek végig rajta, hanem turisták milliói, akik elveszik az egész hangulatát. Úgy éreztem magam, mintha egy film díszletei között lennék, s nem az igazi Róma szívében. Mindezt tetézték azok az ügyeletes léhűtők, akik a könnyed pénzszerzés reményében, római kori gladiátor, legionárius, vagy netalán császári jelmezben pompáznak a Colosseum, Forum, és egyéb római kori látványosság tövében, s súlyos eurókért lehet velük fotózkodni. De arra már nem veszik a fáradtságot, hogy olasz, közelebbről római létükre legalább utánanézzenek a helyes ruházatnak, hogy ne valamiféle idétlen, kevert jelmezben pávázzanak, hanem ha már kiállnak, legalább tényleg úgy fessenek, ahogy egy centurio, tribunus, vagy Iulius Caesar felöltözhetett. Hogy ha történetesen centurionak öltözik, akkor keresztbe álljon fején az a lószőrforgó, és ne hosszában, s mindehhez ne egy fekete alapszínű praetorianus- (császári testőrség elit alakulata), rosszabb esetben gladiátori páncélzatot öltsön. És persze tegye le kezéből azt a rohadt cigarettát, mert azzal már végképp hiteltelen!!!
De mindezek ellenére bizsergetően lenyűgöző érzés volt a sok évezredes múltú, történelmi jelentőségű épület között sétálni, megcsodálni Titus diadalívének oly sok szenvedést sugárzó, kifejező reliefjét, amelyen a zsidó háború leverését hirdető triumphusban végighordozzák a menórát, másik oldalán pedig Titus látható, mint győzedelmes hadvezér, egy négylovas quadrigán. (A három legjelentősebb római diadalív közül Titusé volt számomra a legkedvesebb; talán tizenöt éves lehettem, amikor a Ben Hur folytatását olvastam, s e könyv egyik főszereplője volt a fiatal herceg. Talán ekkor lett egyik legkedvesebb római kori figurám, s ez a könyv volt azért is a felelős, hogy ennyire megszerettem ezt a korszakot. Amikor egyik legjobb kamaszkori barátnőm Rómában nyaralt, még a nyolcvanas években, mélyen irigyeltem. Persze, könnyű volt lekenyerezni; amikor haza jöttek, hozott nekem egy kődarabot Titus diadalíve alól, amelyet azóta is szeretettel őrizgettem.) Aztán ott volt Romulus temploma, melynek még ma is állnak ókori eredetű, az idő vas foga által megrágott, az oxidációtól megzöldült bronzkapui. Számomra ezek az apró, de emberi ész által felfoghatatlan csodák tették gyönyörűvé Rómát. Egy bronzkapu, amely még ma is ugyanott, ugyanúgy, és ugyanabban a funkciójában áll, dacolva az évezredekkel, ahogy annak idején oda tervezték, vagy Augustus palatinusi házának csodálatos falfestésű szobái, ahol még megtekinthető az a semmivel sem összekeverhető, ún. pompeii piros szín, a festett ion oszlop, amelynek még árnyéka is van, méghozzá olyan élethű, hogy azt hinné az ember, valóban ott áll. Oly plasztikus az egész díszítés, hogy megtéveszti az emberi szemet. A Forum Romanum egyik legszebb része a Vesta szüzek háza, ahol még mindig megtalálhatók az oszlopcsarnokban felállított szobrok, melyek hófehér márványból készültek, s a romok között friss zölden burjánzó növényzet, vagy egy-egy rózsabokor csodálatosan egészítik ki a szobrok fehérségét a szigorú téglaháttér, vagy a mélyzöld ciprusok egyöntetű sötétsége előtt.
Furcsa eset az Il Vittoriano. Egy otromba, hatalmas habos torta a város közepén, amelynek valamelyik csücske biztosan látható a város bármelyik pontjáról. A Haza oltárának is nevezik, de nekem legkevésbé sem oltár jutott eszembe, amikor megláttam. Sem stílusában, sem színében nem passzol a környezetébe, általános vélemény, hogy az önhitt, érzéketlen architektúra megtestesítője, de nekem valahogy mégsem volt olyan ellenszenves látvány, mint mondjuk a budapesti Kálvin tér esetlen üvegtornyai. Ugyanis, még ha nem is olyan régen, mint a Colosseum, de meglehetősen régóta ott magasodik, látványa már egészen megszokottá vált (1885-ben kezdték építeni, 1911-ben avatták fel), és az olasz nemzet egységét, de még inkább, magának a királynak a nagyság utáni ácsingózását hivatott szolgálni. II. Savoyai Vittorio Emanuele olasz király állíttatta, s manapság már el sem tudnánk képzelni a várost, e lehetetlen módon, a Forumra és a Capitoliumra terpeszkedő, hófehér bresciai márvány „írógép” nélkül.
Második napja jártuk Róma végtelen-hosszúnak tűnő útjait, s eddig még egy percre sem sütött ki a nap, annál inkább esett az eső, méghozzá meglehetős gyakorisággal. Néha aztán meggondolta magát, s néhány csepp lepottyanása után inkább abbamaradt. Viszont egyáltalán nem volt hideg. A turisták nem tudták eldönteni, hogy hogyan is öltözzenek ehhez a bolond időjáráshoz; láttunk hófehér kánikularuhába öltözött nőt (október 30.-át írtunk ekkor!!!), valószínűleg Skandináviából érkezhetett. Mi viszont a meleghez képest túlöltöztünk, úgyhogy azt sem tudtuk, melyik pulóvert hová kössük. De hát október végéhez egy magyarnak pulóver és dzseki dukál… Emlékszem, első este, amikor elindultunk a belvárosból, a gyönyörűen kivilágított Colosseumnál még éppen hogy csak szemerkélt az eső. Már kellett ugyan az esernyő, hogy mégse ázzunk el, de azért messze nem volt ítéletidő. Mire azonban 20 perc múlva a Battistini nevű metróvégállomásra értünk, olyan felhőszakadás zúdult le, hogy az emberek bokáig gázoltak a hömpölygő áradatban, az autók pedig kerékagyig evickéltek. S az egész felfordulás kellős közepén kedélyesen imbolygott lefelé egy benzinkút műanyagtábla-hirdetése. Életemben ekkora mennyiséget esőtől még nem láttam. De a csapadékot minden napra, és minden éjszakára megkaptuk, biztos, ami biztos. És e természeti jelenség állandó kísérői azok a színes bőrű bevándorlók voltak (általában délkelet Ázsiából), akik az első esőcseppekre előkerültek, és boldog-boldogtalannak ajánlgatták rikítóbbnál rikítóbb esernyőiket. Még az sem zavarta őket, ha az ember kezében már láttak egyet. Egy idő után kezdtek idegesítővé válni. A másik bevándorló fajta a fekete bőrű árusoknak az a csoportja volt, akik a legjellemzőbb – és turisták által igen kedvelt – látnivalók közelében Gucci, Dolce & Gabbana, vagy Fendi táskákat árultak a földről, feltűnően olcsó áron, 15-20 euróért. Mondanom sem kell, az újgazdag poszt-szovjet milliárdosok által patronált, 20-22 éves orosz kórista-, vagy diáklányok nem itt tolongtak egymást fellökve…
A Capitoliumi múzeum számomra nagy élmény volt. Mielőtt elindultunk Rómába, éppen Révay József ’Égi jel’ című, izgalmas történelmi regényét olvastam, melynek főszereplője az a Constantinus császár volt, aki államvallássá tette a kereszténységet a Római Birodalomban (és akinek csodálatos, ámbár ’összelopkodott’ diadalíve a Colosseum mellett áll). Amint beléptünk a Konzervatórium Palotába, az első, amivel szembekerültem, Constantinus monumentális fejszobra volt, amely akkora, hogy csak a palota udvarán fér el. Markáns arcvonásai, vastag nyaka, amelyről a „bikanyakú” ragadványnevet kapta, jellegzetes szemei, amelyekről ezer antik arckép közül is felismerhető a személye (kissé kidülledtek ugyanis), vaskos, húsos orra kézzelfogható közelségbe hozták számomra a regényben leírt eseményeket azzal, hogy személyesen is azonosíthattam ezt a mindenre eltökélt, szívós császárt. Aztán ott volt a kiemelkedő Hadrianus császár márvány mellszobra, akinek idején a birodalom békében és prosperitásban élt, s akinek csodálatos tivoli villáját néhány nappal később magunk is felkerestük. Az egyik teremben egy szúrós tekintetű, azonban művészettörténet könyveimből nagyon jól ismert férfi nézett rám az állványról. Megörültem neki; ő volt a capitoliumi Brutus, akinek híres köztársaságkori bronzszobra arról is ismert, hogy épségben megmaradtak berakott üvegpaszta szemei. Realisztikus vonásai, ráncai, ápolt szakálla egy becsületes, szívós római ember benyomását keltik (ő nem azonos egyébként Caesar gyilkosával). A következő teremben a legismertebb római kori bronzszobor, az egész birodalom leghíresebb szobra, a capitoliumi anyafarkas látható a két kisdeddel. A téren ugyan áll egy kicsinyített verziója, de ez az, ami igazán szívbe markoló. Romulus és Remus szobrát később, a középkorban helyezték az állat emlői alá, de ez sem von le semmit a szobor művészi értékéből. Az állat archaikus fejformája, fején és vállain a stilizált szőrábrázolás jelzik, hogy milyen régi is ez a műalkotás, még a korai köztársaság korból, etruszk alkotásként maradt fenn, a Kr.e. 5. századból. Igaz, olasz régészek napjainkban felvetették annak a lehetőségét, hogy mégsem ennyire régi a szobor, hanem csupán a korai középkorból, a 7-8. századból való. Most vitatkoznak. Viszont van még egy izgalmas jellegzetessége az anyafarkasnak, mégpedig az a fantasztikusan megalkotott ideges szempár, amellyel az állat végigköveti a látogatókat a teremben, ahogy elhaladnak előtte. Számtalan egyéb, híres arckép, szobor, mellszobor látható még itt, mint például Szokratész helyesen piszeorrú, fehér márvány szobra, vagy az a sok-sok stilizált emlővel ellátott, Kis-Ázsiából származó termékenység istennő, aki Diana-Efesina néven szerepel a múzeum regiszterében (Ephesos köztudottan kis-ázsiai görög város volt), viszont érdekessége a szobornak, hogy maga a test fehér márványból készült, míg kezei, lábfeje és feje fekete kőből. A több sorban elhelyezett emlők Diana, vagy más néven az epheszoszi Artemisz ókori termékenység-attributumai voltak. Egy másik teremben látható Commodus császár leghíresebb ábrázolása, ahol a köztudottan harcias szellemű császár Herculesnek öltözött be. Persze mindez a harciassága csupán a gladiátori viadalokra korlátozódott, nem pedig a valódi hadjáratokra, s ebben a jellegzetességében valóban ráismerhetünk a Ridley Scott-féle Gladiátorban megismert Commodusra, még ha maga a szobor nem is hasonlít Joaquin Phoenix-re. Bent az épületben látható aztán a valódi Marcus Aurelius lovas szobor (ő volt egyébként az előbb említett Commodus sokkal jobb fej apja), az eredeti, oxidálódott gyönyörűség. Egy föld alatt vezető folyosó köti össze a Capitoliumi múzeumokat, a Konzervatorium Palotát, illetve a vele szemben elhelyezkedő Palazzo Nuovot, amelyet lapidariumként, vagyis kőtárként alakítottak ki (mármint a föld alatti folyosót). A Palazzo Nouvoban aztán további csodás és igen híres szobrokat lehet megtekinteni. Itt van például rögtön az elején a Haldokló gallus szívbemarkoló hófehér márványszobra. A férfit lehajtott fejjel, megadóan, kötéllel a nyakán, az ellenségnek teljesen kiszolgáltatott pozícióban ábrázolta az ismeretlen ókori művész. Arca ezért szinte nem is látható, de ha az ember veszi a fáradtságot, és lehajol, közel a sebesült férfi arcához, jól láthatóak szép, barbár vonásain a szenvedés jelei. Már majdnem elhagytam a gallus termét, ahol a kiállítók őt helyezték a középső, fő helyre, amikor kiléptemben megpillantottam a háttérben egy igencsak ismerős, szép, fiatal férfifejet, amint álmodozó tekintettel mered a távolba. Alexandros volt az, kedvenc történelmi főhősöm. A hófehér márvány mellszobor Helios Napistenként ábrázolja a makedón hódítót. Ez az egyik legismertebb ábrázolása Nagy Sándornak. Számtalan kevésbé ismert, de gyönyörű műalkotás is helyet kapott még a múzeumban, melyek a klasszikus görög, római, hellenisztikus, vagy éppen etruszk művészet páratlanságát mutatja, s ezek a legszélesebb körben ábrázolják a korabeli élet mindennapjait; egyik teremben hatalmas borkeverő amphorák, a másikban életnagyságú kutyaszobor, majd megint másutt huncut mosolyú bronzkentaurok sorakoznak. Egy egész termet szenteltek a római birodalom legkiemelkedőbb politikusainak, szónokainak, és természetesen császárainak. A hideg szaladgált a hátamon, ahogy kábultan mentem végig büszke portréjuk előtt, s a legtöbb esetben még az sem zavart, hogy mindezt a hatást nem holmi hibátlan, adoniszi szépségű férfiak váltották belőlem ki, hanem realisztikusan ábrázolt, néha bizony meglehetősen emberi vonásokkal rendelkező (értsd itt: tokás, kopaszodó, netán őrült, vagy gonosz) uralkodók. Egy polcon jól megfért itt egymással Cicero és Marcus Antonius, akikről köztudott, hogy a való életben ellenfelei voltak egymásnak – miután Antonius rendeletére Cicero a proscribáltak listájára került, s meggyilkolták, merénylője a fejével együtt még jobb kézfejét is a triumvir elé tette, mivel a szónok ezzel írta az Antonius ellen fogalmazott Philippikákat. Sőt, Antonius odáig ment ízetlenségében, hogy ezután minden étkezésnél kitette a levágott fejet az asztalra, egészen addig, amíg az már teljesen rossz állapotba nem került. Ott sorakozott aztán Commodus egy másik szakállas portréja, majd Caracalla (aki a híres thermákat építtette Rómában – egy ideig operaelőadásokat is tartottak itt) igen érdekes mellszobra: a fej fehér márványból, míg a ruházat vörös porfírból készült. A terem sarkában megtaláltam két kedvencemet is; Vespasianust és Titust, mellettük, az ablak előtt pedig a híres flaviusi hölgyet is, akinek szép fiatal fejét, s művészi csigákba tornyozott haját úgy világította meg a terembe beáramló fény, mintha glória lenne az arca körül. Jól megfigyelhetőek ezeken a szobrokon az adott korok jellemzői. Míg Augustus, Caesar, Agrippa, Marcus Antonius portréin általában a Kr.e. I és Kr.u. I századok nemességét lehet megfigyelni, az idő (és a császárok) előrehaladtával úgy tűnik egyre inkább szembetűnővé a társadalomban bekövetkezett változás is. A Kr.u. I század közepétől a soron következő császárokra mindig a satnyulás, degeneráció, vagy erőszak volt jellemző (Caligula, Claudius, Nero – Nero arcvonásain például jól látszik a kényelem és eltunyulás; tokája, kéjelgő ábrázata van). A Iulius-Claudius dinasztia bukása után rövid polgárháború következett. Nem egészen egy év alatt három császár is váltotta egymást, mígnem a iudeai legiók császárrá választották a plebejusi származású Vespasianust, aki parancsnokuk volt. Az idősödő császár ábrázatán jól látszanak származásának jellemzői: nagy, kerek fej, erős homlokbarázdák, vastag, húsos orr, és joviális tekintet. Az sajnos nem látszik rajta, hogy mindemellé mennyire smucig volt. Mellette kapott helyet idősebb fia, Titus, aki csalódásomra távolról sem olyan daliás, mint amennyire annak képzeltem kamasz koromban, amikor híres románcukról olvastam Bereniké hercegnővel. Apjához hasonlóan neki is kerek feje, kicsiny, de vastag ajkai voltak, és távolról sem éppen nemes arcéle. A második század elején érdekes változás figyelhető meg: divatba jött az arcszőrzet. Hadrianustól kezdve szinte minden ekkor élt császár szakállas: Marcus Aurelius, Commodus, Septimius Severus, valamint fia, Caracalla (akinek ez egyébként a gúnyneve volt – arról a földig érő gall hadi köpenyről kapta, melyet előszeretettel viselt).
Végre kezdett kisütni a nap, még ha nem is hosszútávra. Kellemes sétát terveztünk a délelőtti múzeumlátogatás után. A Capitoliumról lesétálva elindultunk a Tevere irányába, el a Marcellus színház beépített félköríve előtt, majd egy szűk sikátoron át, elértük a folyópartot. Szemben velünk az apró Tevere-sziget hajó formájú alakja rajzolódott ki. A parton dús lombú platánsorok adtak árnyékot, és a friss-zöld színű leveleken át, aranyló fényben pompázott az őszi Róma. A szigetre az ódon, két bolthajtásos, bájos Pons Fabriciuson lehet átsétálni, azon a kis hídon, amely már az ókorban is létezett. A sziget a legkorábbi időktől fogva lakott, s már a kora köztársaság korban Aesculapiusnak, a Gyógyítás istenének szenteltek itt templomot. A 16. században az Irgalmas rend kórházat nyitott a szigeten, mely azóta is működik. Szemben vele, a sziget déli oldalán pedig az első ezredfordulón épült, román kori Szent Bartolomeo templom csodálatos harangtornya magasodik.
Kellemes délutáni sétánkat a Campo Dei Fiori negyedben, a régi zsidó gettóban folytattuk. Olyan érzésem volt, mintha Fellini valamelyik 50-es, 60-as években forgatott filmjébe csöppentem volna. A kopott vakolatú vörös, okker, sárga színű házak, sötétbarna zsalugáterek, a millió kismotor évtizedek óta ugyanazt a jellegzetes zamatát adják az olasz fővárosnak. Csak sajnos egyre kevesebb helyen lehet ezt a markáns hangulatot átérezni.
Ismét eleredt az eső. Sütött a nap, borsó méretű jégdarabok hullottak, és ezer színben tündöklő szivárvány rajzolódott ki az égen, miközben egy kapualjból szemléltük az Argentína téren a velünk szemben elterülő Area Sacrát, vagyis Szent kerületet, azt az ókori városrészt, amely egykor a Város régi Curiájának adott otthont, és ahol végül Kr.e. 44. március idusán Caesart leszúrták. Ma ablakok százai nyílnak e térre; a helybeliek a merénylet színhelyét látják, amikor kinéznek az ablakukon. Milyen érzés lehet olyan házban lakni, amelynek az ablaka Caesar halálának színterére nyílik? Nekik hétköznapi, gondolom. Talán ez eszükbe sem jut már. Naponta többször elmennek mellette, etetik a macskákat, és mindennapi gondjaikkal vannak elfoglalva. Ez csak az érdeklődő turista számára felvetődő kérdés. Ahogyan bennünk sem indít különleges érzéseket, amikor naponta elmegyünk a világ legnagyobb parlamentje előtt. Pedig igazán szép épület.
Tovább sétálva kiértünk a tágas Giordano Bruno térre, melynek közepén ott magasodik a középkori tudós sötét, félelmetes szobra. Hajdanán itt küldték máglyára a megátalkodottan felvilágosult csillagászt, amiért váltig ragaszkodott téziséhez, miszerint a Föld bizony kerek. Korábban ez a tér piacként funkcionált, de mára már elvesztette középkoriasan zsibongó, füstös, pecsenyehústól illatozó, farsangi maszkos emberektől titokzatos itáliai hangulatát. Egy-két gusztusos delikát-húsbolt, és néhány virágárus képviselte a piac szellemét, de minden más mára már a múlté lett. Igaz, az eső is sokban hozzájárult ahhoz, hogy most kissé álmos, kissé unalmas volt a tér, és csupán néhány lézengő ember jelezte, hogy máskor azért meglehetősen kedvelt része ez a városnak. Barátnőm, aki ezelőtt néhány hónapja már járt itt, szerette ezt a negyedet, és magát a teret is, hiszen itt kérte meg a kezét a férje. Ő azt mesélte, hogy akkor, február ellenére rengeteg ember volt a téren, igazi kirakodó vásár hangulattal, és sok-sok trattoriával és kávézóval. Sajnos, én ezt most csöppet sem érzékeltem.
Az eső csak kitartóan esett tovább, de nem adtuk fel. Nem jár az ember minden nap Rómában, nekünk pedig szigorúan beosztott menetrendünk volt, s ha nem akartunk egy csomó szép nevezetességet kihagyni, s helyette az unalmas szállás négy fala között üldögélni, akkor bizony kénytelenek voltunk figyelmen kívül hagyni a hűvös, nedves égi áldást. Rendületlenül mentünk tovább, hiszen előttünk volt még a híres Navona negyed számos látnivalója. A turisták általában a Piazza Navonára kíváncsiak, ami nem éppen meglepő, hiszen középen a Sant’ Agnese in Agone templom, a tér három csodaszép barokk kútja, egyiptomi obeliszkje, éttermei és hangulata erre predesztinálják. A tér az ókorban kocsiversenyek helyszíne volt, Domitianus császár építtette az első század végén, s a piazza hosszúkás formája erre emlékeztet. Én kimondottan örültem neki, hogy sötétedés után értünk ide, hiszen a kivilágított kutak sokkal jobban mutatnak a fotókon, mint nappali megvilágításban. Bernini intenzív, energiától duzzadó tritonjai és Neptunjai, a mozgalmas kompozíciók élettel töltötték meg környezetüket. A közelben tangóharmonikás játszott, karikaturistákkal, olaj-, és akvarell festményeket árusító emberekkel, és rengeteg nézelődővel volt tele a tér, s ez azt jelezte, hogy végre kezdett alábbhagyni az eső, sőt, nemsokára el is állt. Sajnos a tér közepén álló Négy folyó kútját pillanatnyilag restaurálták, ezért el volt kerítve, csak a középen magasodó obeliszk meredt feketén és némán az ég felé. Ez az összhatást meglehetősen rontotta, hiszen a széles paravánoktól nem is lehetett rendesen végig bemérni a hosszúkás teret; ez egy sajnálatos, azonban mindenképpen szükséges velejárója az állagmegőrzésnek, s mivel Róma az év minden napján látogatott hely, nem tudnának olyan időpontot választani, amikor senkit nem zavarna a nézelődésben.
A barokk korban állandó vetélkedés folyt a szobrászok között, hogy ki milyen csodákat hagyjon az utókorra, s Róma talán valamennyi kútja erről a nemes versengésről tanúskodik. Itt, a Piazza Navonán is két szobrász, Giacomo della Porta és Bernini munkái láthatóak, és bizony valóban igen nehéz eldönteni, hogy melyik a szebb. Gyakran még egymás munkáiba is belekotnyeleskedtek, mert nem ritka az olyan kút, vagy szobor, amelyen ketten is dolgoztak, vagy éppen a másik fejezte be a művet.
Nem messze a Piazza Navonától található Pasquino torzója, melynek igen érdekes a története. Maga a szobor a hellenisztikus időkből való, tehát a Kr.e. III-I. század közötti, és nem is maradt meg olyan jó állapotban, mint az ókori szobrok nagy része, viszont a hozzá kötődő történet megmentette csúnyácska és eltorzult vonásait az enyészettől. A középkorban – amikor, nagy valószínűséggel még jól kivehetőek voltak arcvonásai, s talán több végtagja is megvolt még – a pápai hatalom köztudottan nem tűrte a kritikát, a nép sérelmeit pedig semmibe vette. Szabad vélemény-nyilvánítás, pedig mint olyan, nem volt. Pasquino szobra már akkor is a Navona negyed egyik sarkán állt, közvetlen szomszédságában egy cipészüzletnek. A cipésznek, Pasquinonak (róla kapta nevét a szobor) megvolt a véleménye a hatalmi rendszerről, de komolyan vette a tilalmakat, melyek szigorú megtorlásokat vontak maguk után, ha valaki megszegte volna őket. Ezért aztán véleményét rímbe faragva éjszakánként kiakasztotta a szoborra, hadd olvassák azt mások is. Pasquino szobra, s rajta az elnyomásról alkotott, szatirikus megjegyzések egyre nagyobb sikernek örvendhettek, annak ellenére, hogy egy idő után a hatalom is felfigyelt a rendszerrel feleselő szoborra, s szigorú őrizetet rendeltek mellé. De Pasquino dacolt a szigorral, s valahogy mindig újabb és újabb versikék születtek rajta. Amikor már olyan szigorú lett őrizete, hogy képtelenség volt akár csak megközelíteni is a szobrot, akkor újabb és újabb szobrok kezdtek „beszélgetni” Pasquinoval, szellemesen kifejezve ezáltal véleményüket a jogfosztottságról (Marforio, „aki” ma a Palazzo Nuovo udvarán áll, és Babuino, aki a Via del Babuinon található).
Pasquino most is ott áll a Piazza Navona melletti egyik kis utcácska sarkán, majdnem elmentünk mellette, olyannyira nem központi helyen, de most is tele van kiragasztott versikékkel, megőrizve és tisztelegve ezzel középkori szerepe előtt.
Másnapra a Via Appiát terveztük megnézni, s vele együtt az ott található síremlékeket, katakombákat, templomokat, és azt a vidékies hangulatot, amely a város zajától távolodva egyre jellemzőbb lett. Gyönyörű napsütés köszöntött végre ránk, és az a langyos őszi meleg, amely a legkellemesebb egy ilyen hosszabb sétára. Amikor leszálltunk a buszról a végállomáson, teljesen egyedül voltunk; egészen szokatlan érzés volt ez Rómában. A tervezett másfél órás séta helyett egy spontán 3-4 órás séta lett, de nem bántuk, mert gyönyörű volt a hely, és legfőképpen nyugalmas. Nehéz volt beazonosítani, hogy melyik irányban induljunk el, mert a kiírások eltértek az útikönyvben megadott támpontoktól, még azt is nehéz volt megállapítani, hogy melyik irány visz a város felé, és melyik kifelé, hiszen mi másik útvonalon jöttünk. Ezért aztán az ottani információs táblák alapján indultunk el, mint utóbb kiderült, a város felé.
Ez a rész még teljesen lakott, de mivel kertváros jellegű, szinte senkit sem lehetett itt látni. Csak kerítések, és a birtokokra bevezető kapuk és utak. Maga a Via Appia Antica csaknem 2300 éve vezet Rómából dél felé, még Appius Claudius Caecus censor adományozta a városnak utánpótlás-ellátás céljából, okulva a samnis háborúkban elszenvedett nehézségekből. Ez a Város legrégibb és egykor legfontosabb útja, amely Capua érintésével, Brindisium (ma Brindisi) felé vitt. Az öreg kövek azóta hirdetik a Város dicsőségét, s bizony szívet melengető, felemelő érzés volt ezeken az évezredes, sokat megélt ódon köveken lépdelni, melyeken annak idején Sullát, vagy Augustust kísérték utolsó útjukra, vagy amelyeken Szent Pált vezették Rómába, miután foglyul ejtették. Gyönyörű, dúsan zöldellő fák borultak az útra mindkét irányból, bal felől egy magas és masszív, szürke kőkerítés, mely felett jól láthatóak voltak a kertben növő hatalmas, karvastagságú, szürkés-zöld kaktuszok, mögöttük, pedig egymás mellett jól megférve pálmák és fenyőfák. Másutt méregzöld borostyánok kúsztak a kerítéseken, vagy éppen karcsú ciprusok, és ernyő formájú pineák sorjáztak a fal mentén. A kedvünk érezhetően felszabadultabb lett az egyre gyakoribb és intenzívebb napsütéstől, ennyi eső után. No és persze az is sokat számított, hogy itt végre nem egymás sarkát taposták a turisták. Egészen pihentető volt ez a csöndes magány, még mintha az idő is megállt volna.
Majd jobbról feltűnt előttünk Caecilia Metella monumentális, kerek síremléke, amely talán a legjobb állapotban megmaradt ókori síremlék ezen a részen. Tetején a csipkés pártázat inkább erődítmény benyomását kelti, semmint síremlékét, de nem is téved nagyot, aki inkább erődnek vélné. A középkorban a Caetani család birtokolta a környéket, s a síremlék közvetlen szomszédságában erődített épületeket emeltek, hogy minél könnyebben ellenőrzésük alatt tarthassák a Via Appiát, s magát a síremléket is e funkció szerint építették át. Szemben velük a San Nicola koraközépkori templom romos épülete látható, melynek csupán oldalfalai, kecses, hosszúkás, gótikus stílusjegyeket hordozó ablaknyílásai, oldalpillérei és főhomlokzata maradtak meg. Továbbhaladva és elhagyva Caecilia Metella síremlékét, tágas birtok következik vörös tégla-romokkal, pineákkal és csipkebokrokkal; a Maxentius Villa maradványai. A központi terület egy ellipszis alakú gyakorlótér körül magasodik, mely valaha kocsihajtásra szolgált. Érdekes formájú tornyok maradtak meg a pálya szélén, melyek inkább sugallnának középkori hangulatot, semmint késő római korit. Ha kicsit borúsabb lett volna az idő, még álmosan pislogó baglyokat is el tudtam volna képzelni ezekben a baljós hangulatú romos tornyokban, s a harsogó zöld pázsit is inkább illett volna a borús Britanniába, vagy Drakula Erdélyébe, mint a mediterrán Rómába, a Via Appia mellé. De az a csönd, nyugalom, és kellemesen meleg napsütés igazán pihentetően hatott ránk, s talán most először érezhettük azt, hogy végre ez az a Róma, amiért ide jöttünk. A napfény és azúrkék égbolt ellenére kövéren bodrozódó bárányfelhők úsztak az égen, hófehérek, halványszürkék, de még ólomszínűek is. Az árnyékok hosszan elnyúltak a füvön, mint naplementekor szokás, de ez már az ősz végének félreérthetetlen jele volt. Keresztül-kasul bebarangoltuk a hatalmas birtokot, mely valaha Maxentius trónbitorló császáré volt. A sportpályán kívül palota és mauzóleum is helyet kapott itt, mára azonban a kocsiversenyek helyszínén, és egy távoli kapun kívül jóformán semmi sem maradt meg. A romokat benőtte a borostyán, a falak tövében som, vadmálna, és apró, piros bogyós cserjés sorakozott. Itt-ott még rubinszín levelű vadszőlő és iszalag is előfordult, csak hogy még szebb fotókat lehessen készíteni.
Az út mentén jellegzetes mediterrán házak sorakoztak, falaik terrakotta színűek, tetejük domború cserepekkel fedve, ablakaikon sötétbarna zsalugáterek, a külső kaput pedig szinte mindenütt dús levelű lilaakác borította. Ahogy tovább sétáltunk, elértük a Szent Sebestyén templomot, mely alatt az egyik legjelentősebb és legrégebbi katakombarendszer húzódik. Róma alatt rengeteg ilyen ókeresztény temetkezési hely van, ezek közül azonban csak néhány látogatható, többek között ez is. A sötét, keskeny, föld alatti vágatok egész „városokat” alkottak, ahol a jelentősebb üldöztetések idején a kora-keresztények menedékre leltek. Ahol kiszélesedtek, vagy természetes tágulatokat alkottak, ott gyülekezési helyeket, vagy egész családok számára kialakított lakóhelyeket képeztek ki a sziklából. Több helyen még jól láthatóak a sziklába karcolt jelek is; hal, szőlő, kereszt, vagy a jó pásztor motívum, melyek közül itt látható a legrégebbi megjelenítés. Ez a katakomba még arról is nevezetes, hogy itt temették el a legelső egyházatyákat, Pétert és Pált is, bár testüket később a róluk elnevezett székesegyházba vitték. Ma már csupán Szent Sebestyén van itt örök nyugalomra helyezve, de őt is a fenti templomban temették el, Bernini pedig csodálatos, hófehér márványszobrot készített sírja fölé. Nekem a Rómában látott barokk kori művek közül talán ez a szobor tetszett legjobban. Egyszerűsége és megindító esendősége szívbemarkoló. Szép, izmos, fiatal alakja már élettelenül hever a földön, a testéből kiálló nyílvesszők mártírhalálának attribútumai, feje alatt pedig páncélja és sisakja, a hajdanán volt dicsőség jelképei. Ennyi volt akkoriban egy emberélet. Sebestyén, aki egyébként a pannóniai Savariában született, rövid idő alatt ragyogó katonai pályát futott be. Tribunus lett, a császári család mellett látott el magas tisztséget, de amikor kiderült, hogy keresztény, megparancsolták, hogy tagadja meg hitét és Istenét. Ő nem volt hajlandó erre még kínzások árán sem. Végül halálra nyilazták. Sebestyén emlékművével szemben egy szintén gyönyörű, fehér márvány mellszobor látható, Jézust ábrázolva, de a valóságban Bernini saját arcvonásait jelenítette meg ezen a szobron.
Még mindig nem értünk végére a Via Appián tett utunknak, következő célunk az aprócska Domine Quo Vadis? templom volt. Csodálatos környezetben, olajfasorok, citromfák és magas ciprusok között vezető úton haladtunk tovább, a város felé. Itt-ott jellegzetes római majorságok váltogatták egymást, gazdasági épületekkel, kicsiny tornyokkal, körülöttük pedig tágas udvarokkal és rétekkel. A távolban végül megpillantottuk a Porta San Sebastiano robosztus kettős bástyáját, amely az aurelianusi városfal hatalmas kapuja volt, s korábban Porta Capenának nevezték; itt kezdődik a Via Appia, amely a városból vezet kifelé. Nekünk persze nem kellett egészen odáig elsétálni, mert nem sokára megpillantottuk az egyszerű, kicsiny barokk kápolnát. Bent kellemes félhomály volt, s a bejáratnál a híres lengyel író, Henryk Sienkiewicz mellszobra kapott helyet, aki e témában írta meg leghíresebb, irodalmi Nobel-díjat érdemlő, hasonló című művét, a Quo Vadist.
„Másnap hajnalban két sötét alak igyekezett a Via Appián Campania rónái felé.
Az egyik Nazarius volt, a másik Péter apostol, aki elhagyta Rómát és ott szenvedő hittestvéreit.
(…) Aztán a nap kibukkant a hegyek között, de ugyanakkor furcsa látvány tárult az apostol szeme elé. Íme, mintha az aranyos korong, ahelyett, hogy magasabbra emelkednék az égen, leereszkedett volna a magaslatról, s az úton gurult volna tovább.
Ekkor Péter megállt, s így szólt:
– Látod ezt a fényt, amely felénk közeleg?
– Nem látok semmit – felelte Nazarius.
Péter azonban kezét szeme fölé emelte, s kis idő múlva ismét megszólalt:
– Egy alak jön felénk a napfényben.
De a lépések leghalkabb zaját sem hallották. Körös-körül teljes csend volt. (…)
Péter kezéből kihullott a vándorbot, szeme előremeredt, szája kinyílt, s arcáról csodálkozás, öröm és rajongás tükröződött. Egyszerre térdre rogyott, kezét maga elé nyújtotta, s szájából feltört a kiáltás:
– Krisztusom! Krisztusom!…
S arccal a földre borult, mintha valakinek a lábát csókolgatná.
Sokáig csend volt, majd az aggastyán zokogástól szaggatott hangon kérdezte:
– Quo vadis, Domine? (Hová mégy, Uram?)
Nazarius nem hallotta a választ, de Péter fülébe eljutott a szomorú, szelíd hang:
– Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek.
Az apostol, arccal a porban, mozdulatlanul, hangtalanul feküdt a földön. (…) csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé. (…) A hajdani Porta Capena közelében ma egy kis kápolna áll. Homlokzatán kissé elmosódott a felirat: „Quo vadis, Domine?””
(Henryk Sienkiewicz: Quo Vadis, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990, fordította: Mészáros István)
Leültünk az első padsorban, és mécsest gyújtottunk. Megnyugtató és szívmelengető érzés volt itt imádkozni; nem harsogó, gazdagon aranyozott, hatalmas bazilika volt, ahol tolongtak a kíváncsiskodók, hanem egy eldugott, csendes, piciny templom, ahol jó, ha negyven ember elfér. Az oltár mellett, a falon, Szent Péter fejjel lefelé megfeszített képe volt. A sok, megszokott testtartásban ábrázolt, megfeszített Krisztus kép – bár a keresztre feszítés szörnyű és fájdalmas halálnem volt – mára már megszokottá vált, mivel a templomok többségében így ábrázolják Jézust. A mai kor embere már át sem érezheti, hogy azok, akiket így küldtek a halálba, milyen kínokat és fájdalmakat éltek át, számunkra teljesen természetessé vált, hogy Ő – ezt – a halált választotta értünk, hogy mi üdvözülhessünk. Halála, ahogyan feltámadása is, teljesen természetes lett a keresztény kultúrkör számára, azok minden jellemzőjével és attribútumával együtt. Jézushoz „hozzátartozik” a keresztre feszítés, és legtöbben azt hiszik, hogy azért ezt a halálnemet rótták ki számára, hogy megalázzák, vagy még több szenvedésre kényszerítsék. Erről azonban szó sincs. A rómaiak halálos ítéleteiben következetes törvényszerűségek fedezhetőek fel. A teljes jogú római polgárt, ha halálra ítélték, a kard általi halálnem illette meg; ezt tükrözi Szent Pál halála is, akit, mivel római polgárjoggal rendelkezett, karddal fejeztek le. A proscriptiók idején az elítélt teljes jogú római polgárok mind kard által vesztek oda (Salvius néptribunus, Cicero, öccse, Quintus, stb.) Az idegeneket – ahogyan a rabszolgákat is – keresztre feszítették; ez volt a szokás. Jézust, minthogy nem rendelkezett római polgárjoggal, csupán az egyik római fennhatóság alá eső provincia lakója volt, idegenként kezelték, s így is ítélték el. Mindez megfigyelhető a korabeli rabszolgalázadások leverését követő megtorlásoknál is (pl. Spartacus), vagy bármilyen nem római polgárjogú bűnöző esetében. Jézust pedig a zsidó főtanács, a Szanhedrin istenkáromlással vádolta. Ez elegendő volt ahhoz, hogy bűnözővé váljék a szemükben. Mivel azonban a Szanhedrinnek halálos ítélet meghozatalához nem volt joga, megerősítést kellett kérniük a római helytartótól. Semmiképpen nem róható tehát a rómaiak számlájára, hogy kegyetlenebb halálnemmel akartak végezni vele, mint bárki mással. Ha a rómaiak kegyetlenkedni akartak, arra ott volt a cirkusz, az amphiteatrum, amelyek gyilkos programjai tökéletesen kielégítették a vérre és kegyetlen halálra áhítozó közönséget. Itt valóban válogatott kegyetlenségeket találtak ki szerencsétlen elítéltek számára, s az emberi elme határtalan, ha szörnyű tettekről van szó. Mindezekre jó példa a keresztényüldözések idején halálba küldött több százezer vértanú, akik ezekben az arénákban elképzelhetetlen körülmények között haltak meg. De visszatérve Péter apostolra, akit szintén keresztre feszítettek (minthogy nem volt római polgár), számomra hátborzongató, és groteszk módon bizarr volt látni azt a pózt, amiben megfeszítették. Ez esetben tényleg azt hinné az ember, hogy őt valóban a megalázás, megszégyenítés és a lehető legotrombább tréfa okán feszítették meg fejjel lefelé. De most sem erről van szó. Péter nem érezte méltónak magát, hogy ugyanúgy haljon meg, ahogy Krisztus. Ő választotta ezt a végrehajtást.
Visszatérve kiindulópontunkhoz – minthogy utólag kiderült, hogy eredetileg nem is erre akartunk jönni – elindultunk az ellenkező irányban is, kifelé a városból. Eredeti célunk a Via Appia sírboltjainak felkeresése volt, az albanoi dombok, a ciprusok és pineák festői hangulatú hátterével fűszerezve, amelyek az ún. Capo di Bove (Ökörfej) környékével kezdődnek (az elnevezés Caecilia Metella sírjának frízén látható ökörfej-ábrázolás után jött). Errefelé még néhány magánvilla sorakozott kifelé, melyek között az ódon bazaltköves Appia húzódott, majd egy hosszú zöld kerítés, melyre ’Katonai terület’ felirat volt kanyarítva. Valahogy sehogy sem akart szemünk elé tárulni az a szép és romantikus kép, amelyet történelemkönyveimből oly jól ismertem. Ott volt előttem az ókori út kövezete, ott sorakoztak a jellegzetes pineák és ciprusok, még vadregényes, kőből rakott, alacsony kerítést is kaptunk, mégsem adta vissza a tájkép azt a várt hatást, amit a hamisítatlan hangulattól vártunk. De lehet, hogy ez az én hibám is; túlzott elvárásaim lettek volna? Persze, amint elvonatkoztattam elvárásaimtól, rögtön átérezhettem a hely magának való báját és pillanatnyi nyugalmát. Azt hiszem, így kell kirándulni (igaz, ókori sírboltokat végül nem sokat láttunk).
Délutánra a Piazza di Spagna és a Piazza della Rotonda negyedek látnivalóit terveztük felkeresni, s amennyire a szokásos délutáni eső és a korai sötétedés engedte, teljesítettük is a napi penzumot.
A Spanyol lépcső csalódást okozott; nem csupán színpompás azáleáinak hiánya miatt, amelytől jellegtelen, szürke, átlaglépcső benyomását keltette, hanem többek között azért is, mert már ez a látványosság is rég elvesztette jellegzetes római hangulatát. Köröskörül külföldiek, a hátam mögött mindenütt orosz beszédet hallottam (valószínűleg a közeli Dior és Gucci üzletek vonzásköre teszi), miközben sem üldögélésre, sem képeslapírásra, sem fényképezésre (a nagy tömegben alig lehet megtalálni az embert egy-egy képen), mégcsak flörtölésre sem, napozásra pedig végképp (ebben az időben!!!) nem lett volna lehetőség – ahogyan egyébként az útikönyv ajánlja. Sajnos valóban a múlté lett már az a mesés hangulat, amelyet még Charles Dickens tapasztalhatott meg, amikor Rómában járt a 19. században. Ő még színpompás kosztümökbe öltözött múzsákat és alkalmi modelleket látott a Spanyol lépcsőnél összeseregleni, akik mind abban a reményben üldögéltek ott, hátha felfedezi őket egy-egy jómódú művész, vagy tehetősebb pártfogó.
A tér története már sokkal inkább felkeltette a kíváncsiságomat. A 17. századtól fogva spanyol felségterületnek számított, ugyanis itt volt a Szentszék spanyol nagykövetének rezidenciája (innen ered a neve is). A Piazza di Spagna már akkoriban is kedvelt törzshelye volt a vándoroknak, külföldi vendégeknek, szerencselovagoknak, száműzötteknek, csakhogy a meggondolatlanul odatévedt külföldieket kíméletlenül és kérdés nélkül besorozták a spanyol dragonyosok közé.
A lépcső előtt ismét egy Bernini alkotást fedezhetünk fel, a Fontana della Barcacciát, melyet Róma legkevésbé mutatós barokk kútjának tartanak. Szerintem legalábbis ötletes, és nem mindennapi. A kút egy süllyedő bárkát ábrázol, ugyanis, mivel a vízvezeték vizének nyomása nem volt elég magas, nem tudták megoldani, hogy látványos sugarakban törjön elő a víz. Így jobb híján egy félig a sekély víz alá süllyedt, kiszolgált, öreg csónakot alkotott a művész.
Rómának számtalan kevésbé ismert látnivalója is akad, amelyek azonban nem kevésbé szépek és izgalmasak, mint a jól ismert és nevezetes műemlékek. Ezek közé tartozik Augustus Békeoltára, az Ara Pacis, amely az egyik legjobb állapotban fennmaradt ókori emlék. Én ugyan jól emlékeztem még művészettörténet tankönyvem lapjairól a csodaszép, fehér márványból kifaragott, alacsony talapzaton álló, négyszögletes helyiségre, amelynek oldalán a császári család alakjai vonulnak végig, de amikor ott állhattam a tekintélyt és elismerést kiváltó, masszív emelvény előtt, lenyűgözött annak a kornak minden nagysága. Kiállításában érdekesen keverték az ókorit a modern építészettel; hogy az oltárt megőrizzék a természet vasfogának pusztításától (ne adj Isten, az emberek barbarizmusától), az egész Ara Pacist egy modern kiállító terembe helyezték, melynek megtervezésére Richard Meyer építészt kérték fel a (második) ezredfordulón. Tetszett az a letisztult stílus, mellyel az építész a kiállítótermet megálmodta, s ez által magát a bemutatandó műemléket hangsúlyozta ki, saját műve helyett. Az oltárral szemben a császári család azon tagjainak arcképeit helyezték el – eredeti mellszobrok alapján – akik a Békeoltáron is helyet kaptak. Érdekes volt ily módon beazonosítani a történelemkönyvekből jól ismert személyeket.
Másik kevésbé ismert célpontunkat már jóval nehezebb volt megtalálni, annak ellenére, hogy mindvégig ott szaladgáltunk közvetlen közelében. Augustus mauzóleuma ugyanis – mint utóbb kiderült – nem látogatható, s mint ilyen, nincs se kivilágítva, se más egyéb módon hirdetve. Az Ara Pacis közvetlen szomszédságában, egy házteleknyi sötétségbe burkolózva hallgat, miközben számos érdekes történetről mesélhetne, s hirdethetné kora dicsőségét, vagy éppen botrányait. Annál is nehezebb volt meglelni, minthogy a Békeoltárt magába foglaló, hatalmas fehér kockaépület fényárban úszik, magára vonzza a tekinteteket, s ez által valamiért senki sem gondolná, hogy a közvetlen szomszédságában még egy ókori műemlék található. A szemerkélő esőben, fényképezőgépet, táskát, esernyőt szorongatva kezünkben, hónunk alatt, kigúvadt szemekkel keresgéltük Augustus mauzóleumát az útikönyvben megadott paraméterek alapján, miközben ott ácsorogtunk az Ara Pacis épülete mellett, s sehogy sem értettük, hogy hová is tűnhetett a mauzóleum. Hiszen a könyv szerint itt kell lennie. Éppen csak arra nem számítottuk, hogy Róma valamikori legillusztrisabb sírhelye manapság nincs nyitva a nagyközönség előtt. Sőt! Amikor végre felfedeztük magunk mellett kerek vonalának homályba burkolózó sziluettjét, s rájöttünk, hogy a hatalmas sötétség rejti magában a mauzóleumot, kénytelenek voltunk szembesülni „nyomorult” sorsával. Ha abból indulok ki, hogy az olaszok milyen hangsúlyt fektetnek a műemlékmegőrzésre, akkor elvileg nem lehet elhanyagolt állapotban, ezt azonban nem ellenőrizhettük, mert a körvonalakon kívül semmi egyebet nem láttunk, így csak a könyv leírására hagyatkozhattunk. Ott azonban így kezdik: A gyomverte, ciprusok övezte és siralmasan teleszemetelt halom valamikor Róma legelőkelőbb temetkezési helye volt. Talán e bevezető miatt éreztük úgy, hogy elhanyagolt állapotban van ez a hajdanán szebb napokat is látott építmény. De nehéz lenne elképzelni, hogy egy fejlett ország, amely komoly hangsúlyt fektet a turizmusra, amelynek olyan gazdag történelme és művészettörténete van, mint Olaszországnak, ilyen felelőtlenül és könnyelműen hagyná sorsára legelső császárának temetkezési helyét. Talán az építmény személyes története lehetett az, amely ilyen kettős érzéseket keltett bennünk? A legelső személy, akinek hamvait itt helyezték el, Augustus unokabátyja, egyben veje, Marcellus volt. Őt minden valószínűség szerint a császár második felesége, Livia mérgeztette meg, aki saját fiát, Tiberiust látta inkább megfelelőnek az uralkodói székbe. Augustus halála után valóban Tiberius lett az új császár, de mivel a dinasztikus mérgezések továbbra is folytatódtak, a hamvakat tartalmazó urnák egyre csak gyűltek a mauzóleumban. A római kori dicső napok leáldoztát követően aztán furcsábbnál furcsább funkcióváltásokon ment keresztül az építmény; a középkorban erődítmény volt, majd valaki szőlőlugasként látott benne fantáziát, majd magánkert, előadóterem és színház lett belőle.
Bár az eső továbbra sem enyhült, aznapra volt még egy fontos célunk: a Pantheon. Ez az épület is egyike azon római kori műemlékeknek, melyek régtől fogva kíváncsiságom középpontjában álltak. Most azonban kissé úgy éreztem – és most sarkosan fogalmazok -, hogy még egy kötelezően lezavarandó program. Nem tudom, talán az eső tette, vagy fokozódó fáradtságunk? Este hét-nyolc óra lehetett már, fáradtságunk következtében érezhető volt bizonyos feszültség, személy szerint engem a folyamatos csapadék tett egyre ingerültebbé, a lábunk pedig egyre jobban fájt az állandó gyaloglástól. Amikor végre megtaláltuk a szűk utcácskák tekervényei között, a Piazza Rotondán magasodó „Minden istenek” ókori templomát, csalódottan vettem észre, hogy nem ütött szíven annyira látványa, mint amennyire általában más híresebb műemlékek szoktak. Petrában – ahová egyébként egyik születésnapomon volt szerencsém eljutni – csak azt tudtam hajtogatni, hogy „Ez meseszép”, vagy „Úristen, de gyönyörű”, és hasonlók. Ráadásul, mivel korábban igen sokat foglalkoztam az ókori nabateusok történetével, és a laikusokhoz képest, könyvekből már meglehetősen jól ismertem a helyet, az is meglepett, hogy még annál is jobban tetszett a hely, mint ahogy azt vártam. Vagy amikor az iráni Persepolis égbetörő oszlopai, mellvédszerű, magas terasza magasodott előttem a szikrázó napsütésben, egész egyszerűen elsírtam magam a meghatottságtól, hogy ott lehetek egy olyan helyen, amiről korábban még álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy valaha is eljutok. Nem is annyira az építészeti megjelenítése nyűgözött le, bár az is nagyon szép, hanem az az érzés, hogy eljutottam oda. Egy olyan ország, olyan híres műemlékéhez, amiről általános iskola 5. osztálya óta tanultam, de soha sem gondoltam volna, hogy reális úti cél lehet. És most itt voltam végre Rómában, a Pantheonnál, de csak nem jött ez a felemelő érzés. Pedig lenyűgözően hibátlan épület, a maga egyszerű vonalvezetésével, tökéletes félgömb kupolájával (átmérője és magassága azonos; 43,3 m), de leginkább matuzsálemi korával (még a második Pantheon, amelyet Hadrianus császár építtetett Marcus Agrippa Pantheonjának helyére, is 1883 éves). Igaz, hogy Rómában az ember megszokta a szűk utcácskákat, apró, de hangulatos tereket, a még novemberben is pezsgő esti életet, most mégis zavarónak tűnt mindez. Már messziről tudtuk, hogy közel vagyunk célunkhoz, mert egyre intenzívebben hömpölygött az ezernyelvű, zsibongó tömeg, egyre több lett az ázsiai vendégmunkásokkal megtömött szuvenír árus bolt, és egyre több a nevezetességek vonzáskörébe települt étterem és kávézó. Ugyanakkor – bár más esetben igen vonzó és romantikus Rómának ez a szűk utcácskákkal tarkított, jellegzetes képe – építészetileg nem kimondottan előnyös egy ilyen szép és ilyen neves épületet belezsúfolni az 5-6 emeletes házak, és általában a szűk terek közé. Egyszerűen nem lehetett az épülettől elég távol menni, hogy beleférjen a fényképezőgép optikájába. A hatalmas, gránitoszlopos előcsarnok előtt és alatt aztán olyan embertömeg tolongott, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Láthatóan nem tudtak bejutni az épületbe, bár az óriási bronzkapuk nyitva voltak. Bent éppen akkor fejezték be a misét, s amint az istentisztelet véget ért, a tömeg beözönlött. Olyan illúzióromboló volt ez a sok ember, hogy teljesen el is ment a kedvem a templom részletes feltérképezésétől. Úgysem tudnék közel menni egyik sírhoz, oltárhoz, vagy festményhez és szoborhoz sem. Mint a sáskajárás. Nem bántam volna a sok embert, ha mindez az érdeklődés őszinte, valódi lett volna, ha tényleg érdekelte volna őket a templom története, művészettörténeti és építészeti megoldása, s nem csupán kötelező programnak tekintették volna. De a legtöbb turista csak egy kipipálandó nevezetességet látott benne, s mára csupán négy napos római kirándulásuk egyik összefolyt emlékképe. Amennyire lehetett, azért végigmentem a síremlékeken, II. Vittorio Emanuelén, I. Umbertoén, akik a modernkori Olaszország első királyai voltak, valamint a nagy művész, Raffaello sírja előtt is megálltam egy percre. Milyen érdekes, néhány éve éppen szülőházában, az urbinoi Raffaello-házban jártam, most meg a sírja előtt róhattam le tiszteletemet, s mindebben semmiféle szándékosság nem volt, csupán a véletlennek köszönhetően jutottam el mindkét helyre. Kicsit összevissza érzést keltett bennem az a fajta eklektika, amit odabent tapasztaltam, konkrétan, nem éreztem a hely célját, funkcióját és küldetését. Egy ókori eredetű templomban voltam, amelyet katolikus templommá szenteltek a középkorban, mégsem éreztem egyik jellegzetes hangulatát sem, még annak ellenére sem, hogy előtte tömjént égettek a misén, s összetéveszthetetlen aromája még a levegőben volt. Kicsit mindkettő és egyik sem volt, sokkal inkább nemzeti panteon, múzeum, műemlék, turistalátványosság, vagy építészeti remekmű, melyet boldog-boldogtalannak mutogatnak. Ennyit tenne az elcsigázott fáradtság? Szomorú érzés bujkált bennem, és csalódott voltam, amiről persze nem a Pantheon tehetett.
Hazafelé Hadrianus temploma mellett vezetett el az utunk, a Piazza di Pietrán. Ez a templom érdekes példája a régi és a „modern” összeolvasztásának, valamint az olaszok műemlék-megőrzési gyakorlatának, amelyről bízvást példát vehetnénk. Csak kívülről láttuk masszív korinthoszi oszlopsorral övezett oldalfalát, amely mára megmaradt belőle, és amely csodálatos harmóniában olvad a környező modernebb házak sorába, teljesen egybeépülve a mellette, illetve körülötte magasodó tőzsde 17. századi épületével, mintegy díszítve azt. Nem feltétlenül vagyok híve a régi és az új ilyen jellegű összemosásának, abban az esetben azonban, amikor egy többmilliós, állandóan fejlődő és megújuló nagyvárosban „kénytelenek” együtt élni múltjukkal, talán ez a legjobb megoldás. Nem rítt ki környezetéből, és környezete sem volt idegen az ókori templomtól. Nem volt magasabb egyik épület sem a másiknál, anyagában, színében is harmonizáltak egymással, egyszóval nagyszerű megoldása volt mindez az értékek megőrzésének. A templommal szemben, a terecske túlsó oldalán egy kirakatban aztán megpillantottam a templom makettjét, amely még abban az állapotban mutatta Hadrianus templomát, amilyen akkor lehetett, amikor a császár fia, Antoninus Pius megépítette azt, a Kr. u. 2. század derekán. Egy önmagában álló, oszlopcsarnokkal körülvett, márvány korinthoszi oszlopos, ókori római templom.
Én még szívesen megnéztem volna Marcus Aurelius oszlopát is, de már nem akartam ókori mániámmal fárasztani barátnőmet, ezért aztán hamar eltekintettem ennek a felkeresésétől, persze könnyen meglehet, sokat nyomott a latban a fáradtság, elcsigázottság, a nedves idő, és az, hogy egyre inkább éreztük lábunkban azt a sajgó zsibbadtságot, ami az egy hét végére szinte elviselhetetlenné vált. Amint igyekeztünk a metróállomás felé, egy szép, patinás üzletközpont „állta utunkat”, és persze tipikus nők lévén, csak nem tudtuk megállni, hogy a sok látnivaló, és műemlék közé némi ruhapróbát is be ne iktassunk. Az én ötletem volt, hogy menjünk be, eredetileg a húgomnak szerettem volna valami szépet keresni, akit éppen előző nap operáltak gerincsérvvel, és nagyon szorítottam érte, ami érdekes módon valamiféle vásárlási láz formájában tört ki rajtam. Mintegy kompenzálva a szép ruhákkal fél éves szenvedését. De, ahogyan ez egész római utunk során alakult, végül nem én vásároltam, hanem barátnőm, akinek eredetileg ez nem is állt szándékában, legalábbis abban a pillanatban nem, amikor betértünk egy-egy üzletbe. (Azért végül a húgom is kapott szép ajándékokat.) Amikor végtére is kitámolyogtunk az üzletből, egyszerre csak ott magasodott előttem a Marcus Aurelius-oszlop, amelyről korábban már lemondtam. Csak át kellett menni az úton, és a túloldalon, a Piazza Colonna közepén végül ezt a műemléket is megkaptam, ha már Jó Sorsom megszánt, és utamba sodorta. Túl sokat nem láttam belőle, mert talapzata paravánnal volt elkerítve, felújítás alatt állt, és a meglehetősen gyér megvilágítás sem a domborművekben való elmélyülést szolgálta. Annyi azonban biztos, hogy jellege folytán a Traianus oszlop másolata, éppen csak a művészetben bekövetkezett változásbeli különbséggel. A két diadaloszlop felállítása között csupán 80 év telt el, a megjelenítésben azonban már erősen érezhető a császárkor hanyatlásának első fuvallata. A legyőzöttek iránti tisztelet, a római katonák hősiessége mind a múlté lettek; a domborműveken inkább az idegen zsoldosok brutális mészárlása tűnik szembe. A csatajelenetek a Gladiátor című film első képsorait mutatják be (Marcus Aurelius Duna-menti törzsek – germánok és szarmaták – elleni hadjáratát), éppen csak a hollywoodi pátoszt mellőzik. Hiába, csak ez volt a véres realitás.
A másnap ajándék volt. Pihentető, távol a város minden zajától és tömegétől. Persze nem ilyennek indult, de hát ember tervez, Isten végez. Talán egész utunk során legnehezebb a takarékos idő-, és látnivaló-beosztás volt. Folyamatosan sakkoztunk, hogy melyik nap mit érdemes megnéznünk, hogy figyelemmel tudjuk követni a nyitva tartásokat és a Roma Pass által felkínált kedvezményeket, és lehetőleg még anyagilag is jól jöjjünk ki. A reggeli program-egyeztetésnél derült ki, hogy nem marad más logikus megoldás, mint hogy aznap menjünk ki Tivoliba, bár már erősen késésben voltunk. Egy órás buszozás után értünk ki a Rómától északkeletre, 31 km-re fekvő városkába, amelyet kellemes klímája és kénes gyógyforrásai miatt már az ókor óta előszeretettel részesítettek előnyben a legjelentősebb római urak. Itt volt Hadrianus császárnak, Lucretia Borgia fiának, Ippolito d’Este bíborosnak, és XVI. Gergely pápának is villája, melyek mind a mai napig kellemes kikapcsolódást nyújtanak a felüdülésre vágyó látogatóknak. Eredeti tervünk szerint a három híres park közül kettőt mindenképpen szerettünk volna meglátogatni, a Villa Adrianát és a Villa d’Estét, bár előre figyelmeztettek bennünket, hogy Hadrianus villája oly nagy kiterjedésű, hogy csak szűkösen fér mellé másik program. Aztán a nap további alakulása gondoskodott róla, hogy újra csak átszervezzük előre eltervezett programunkat. Az útikönyvben ugyan feltüntették, hogy Hadrianus villája 6 km-re fekszik Tivolitól, éppen csak azt nem jegyezték meg, hogy előtte, vagy utána található-e. Így aztán későn vettük észre, hogy túl mentünk, és már javában kapaszkodott fel buszunk a hegyre, amikor kiderült, hogy nekünk az előző megállónál kellett volna leszállnunk. Ott álltunk a domboldalra kapaszkodott városka szélén, egy forgalmas vidéki út mentén, és azon tanakodtunk, hogy visszajutunk-e innen egyáltalán? Azt sem tudtuk, hogy megáll-e itt busz, illetve, hogy az áll-e meg, amire szükségünk lenne? A kilátás persze gyönyörű volt, jellegzetes déli táj olajfával és megművelt földekkel. De annyi időnk sem volt, hogy belemerüljünk a táj szépségébe, amikor rövid idő múltán felvett minket egy távolsági busz, amelyről ugyan kiderült, hogy rendesen nem áll meg a nekünk kellő megállónál, de a buszvezető fiú volt olyan kedves, elvitt minket, és még útiköltséget sem kellett fizetnünk. Igazi, hamisítatlan déli vendégszeretet.
Hosszas sétát követően, kettő órával dél után értünk a Villa Adrianához, miközben a hőmérséklet egyre magasabbra kúszott, és már lassan az utolsó pulóvereinknél tartottunk, amit még le tudtunk venni. A nap szikrázóan sütött, megcáfolva a november eleji időjárás természetes jellemzőit, bár a súlyos fehér-szürke fellegek és a jóval barátságosabb, göndör bárányfelhők némi aggodalommal töltöttek el bennünket, amelyek időről időre a nap elé kúsztak. Ennek ellenére nagyon látványos volt az égbolt, az ég kékje az azúrtól a halvány baba-kékig terjedt, s a felhők között sem volt két egyforma árnyalatú, miközben a napsugarak aranyló fénypászmát vontak a fák és a romok köré. Kicsit giccses így leírva, de néha tényleg csak a szirupos leírások tudják élethűen visszaadni a valós emlékeket. A villához vezető, út menti táj is magával ragadó volt; magas, karcsú ciprusok övezte, fehér murvával felszórt út vezetett egy távoli majorsághoz, amelynek csak négyszögletes, erődített tornya, és mediterrán tetőcserepekkel fedett lapos teteje magasodott ki a fák közül. A vidéken elszórtan gyümölcsfák, olajfák és fenyőfélék váltották egymást, majd az olajfaültetvények egyre gyakoribbá váltak. Ez a fafajta volt leginkább jellemző Hadrianus nyári rezidenciájának kiterjedt parkjára. És ami a legfontosabb; ember sehol sem volt a látóhatáron. Csend volt és nyugalom, és még az időjárás is kegyesnek bizonyult hozzánk, minthogy – először római tartózkodásunk folyamán – egész nap nem esett egy csepp eső sem. Sőt, mindvégig gyönyörűen sütött a nap.
Bent a parkban ugyan már találkoztunk turistákkal, de méretei folytán (120 hektár) bőven eloszlottak, és senki sem zavarta a másikat. Nagyon kellemes kikapcsolódásnak és egyben feltöltődésnek bizonyult ez a néhány órás séta, amit itt szándékoztunk tölteni. A Kr.u. 118 és 134 között épült, kisebb város méretű nyári rezidencia Hadrianus kedvelt időtöltéseit tükrözte. A császár, aki rajongott a görög és egyiptomi kultúráért, mérethű alapossággal építette fel legkedvesebb épületeinek mását, az alexandriai Canopust, Serapis isten egyiptomi szentélyét, az athéni Sztoa Poikilét, vagyis a Színes oszlopcsarnokot, vagy Platon Akadémiáját. Mindezek mellett fantázia építményeket, föld alatti alagutakat, Hádész alvilági székhelyét, valamint a Tempé völgyet is megépítette itt, de voltak színházak, fürdők, könyvtárak, egyéb gazdasági és vendégépületek, díszkertek, nimphaeumok, szökőkutak, medencék és szobrok, melyeket gyakorta egyenesen Egyiptomból hozatott. Mára leginkább már csak márvány és tégla romok maradtak e pazar és pompás épületkomplexumból, de a helyreállított részletek és a villa mérethű modellje bepillantást engedtek annak hajdani részletgazdagságába és szépségébe. Viszont nagyon kellemes élmény volt az árnyas, ezüstös árnyalatú olajfák között sétálni, melyek alatt apró, rózsaszín, vadciklámenek nyíltak óriási foltokban, függetlenül attól, hogy jól tudtuk, annak idején, amikor ez még fényűző nyári lakként funkcionált, az olajfaligetek és ciklámenek helyén teljesen kiépített területek voltak lakóépületekkel, medencékkel, és sportpályákkal. Ha az ókori hatást nem is tudta teljesen visszaadni, a 18. századi romantikáét mindenképpen. Amikor újra divat lett az antik kultúrát ápolni, Catullust és Horatiust olvasni, vagy éppen Itáliába utazni, és hosszú hónapokat eltölteni ott, a dicső múlton merengve. Ha jobban belegondolok, az angolkertek lényege is éppen az ilyen jellegű parkok létrehozása volt, melyek igen csak divatban voltak a romantika idején. Mesterséges parkok romantikus romokkal, árnyat adó ősfással, csörgedező patakkal vagy szökőkutakkal. A szépen ápolt és karbantartott parkban pillanatok alatt elszaladt az idő, jóformán észre sem vettük. Egész nap csak andalogtunk az olajfaligetek, ion oszlopok, medencék, boltozatos romok, és márvány kariatidák között, és beszélgettünk. Nem kellett egész nap rohanni, hogy még több műemléket láthassunk. Utólag visszagondolva, ez a kikapcsolódást és pihenést szolgáló nap úgy kellett a megerőltető egy hétbe, mint egy falat kenyér. A Nimphaeumból, vagyis a természetet megszemélyesítő nimfák szentélyéből, csodálatos kilátás nyílt az alant elterülő parkra, és az attól északkeletre elterülő Tivoli városkára, amely innen jól láthatóan terült el a Tiburtinusi dombok oldalán. Valamivel odébb ráleltünk a Canopus csatornájára, arra a részre, amely talán a legismertebb Hadrianus villájából. A csaknem 120 méter hosszú csatornát egyik oldalról magasan futó sétaút, és mélyzöld pineák ritkásabb sora, másik oldalról sűrű, fás, bokros, árnyékba burkolózó növényfal öleli körbe. Hátsó traktusában még jól láthatóak a keleties stílusú szentély maradványai, míg elöl a kecses, hófehér márványból faragott kariatidák nézik magukat a víztükörben, hátuk mögött pedig szépen faragott korinthoszi oszlopok és boltívek sorakoznak. A Canopus mellett múzeumot alakítottak ki, melyben további szobrok, helyreállított heverők, cserepek és más maradványok láthatóak. Az árnyékok egyre elnyújtottabbak, a napsugarak egyre laposabbak lettek, az azúrkék égen heverésző szürke hasú felhőket pedig aranyló-rózsaszínes árnyalatok kezdték felváltani, viszont a fák leveleinek színe most volt a legszebb; mint apró, aranyos-zöld ékszerek, úgy csillogtak a fák ágain, ahogy a nap átsütött az ágak és levelek között. Csöndes, langyos naplemente, a legidillibb hangulattal. Azt hiszem, nem kell ennél több. Délután hat óra tájban volt a legszebb színe a természetnek; baljós, ólomszínű felhők érkeztek, amelyek látványosan kiemelték és felerősítették a napsütés hatását, mintegy kontrasztot alkotva a színekben, és szikrázó napfénnyel vonták be a dombokat. A sárgásvörös téglaromok, mintha izzottak volna a napfürdőben, miközben a sötét, szürkés-rózsaszín felhő egyre jobban betakarta az eget. Éppen lebukott a nap a látóhatár alá, amikor elhagytuk Hadrianus villáját, s a szürkületben elindultunk vissza, hogy a kellemes estét Tivoliban töltsük. Azt ugyan sajnáltuk, hogy a Villa d’Estére már nem jutott időnk, de azt egy csöppet sem, hogy az egész napot Hadrianus villájában töltöttük, mert nagyon feltöltődtünk, és üdítően hatott az elmúlt rohanós és esős napok után.
Teljesen besötétedett, mire felértünk a hegytetőn terpeszkedő városkába. A legmagasabb ponton emelkedik a Rocca Pia robosztus, négy kerek bástyával ellátott erődje, amelyet még 1461-ben építtetett II. Pius pápa, aki úgy tartotta, hogy „könnyebb visszahódítani Rómát, ha Tivoli a kezünkben van, mint Tivolit, ha Róma a mienk.” Ez is jól tükrözi Tivoli stratégiai helyzetét, ugyanis kitűnő támaszpontként funkcionált a főváros elleni támadásokhoz. Az estét egy kellemes sétával fejeztük be a városka kivilágított, nyüzsgő főutcáján, kirakatokat néztünk, egy-egy üzletbe be is tértünk, majd beültünk egy ízletes vacsorára az egyik helyi tavernába, hogy felejthetetlen latin ízekkel kényeztessük magunkat aznap este is. Azonban kiábrándító hidegzuhanyként ért az a pillanat, amikor egyszer csak meghallottam magam mögött az egyik vendég rendelését felvevő pincér csaknem folyékony orosz beszédét. Tivoliig jöttem a hamisítatlan itáliai hangulat kedvéért, erre recsegő orosz diskurzussal rombolják le a pillanat nimbuszát. Ha ezt akarnám hallani, akkor elmennék Szentpétervárra, itt azonban nem erre lettem volna kíváncsi. Olyan kiábrándító volt. Én meg törjem magam az angollal, némettel, esetleg olasszal, mert azt várhatom, hogy magyarul tiszteljenek meg bárhol is a világon. De nem is várnám el… csak legalább akkor az az orosz vendég is törje magát egy picikét. Csaknem este tíz óra volt, mire elindultunk vissza Rómába, s csak reméltük, hogy még éjfél előtt visszaérünk szállásunkra.
A következő nap is egy olyan ritkasággal indult, amelyet csak igen keveseknek van lehetősége megnézni, minthogy csak lefoglalva, és előre leegyeztetett időben van idegenvezetés. Pomponius Hylas kolumbáriuma a pogány Róma egy fennmaradt, igen szép, boltozott sírkamrája. Gazdag rómaiak építették ezeket a temetkezési helyeket felszabadított rabszolgáik részére, akik saját sírboltot nem engedhettek meg maguknak. A kolumbáriumot 1831-ben fedezték fel, jelenleg magántulajdonban van. Délelőtt fél tizenegyre kellett a Via di Porta Latinára érnünk, s bár az utcácskát hosszas találgatás és keresgélés után megtaláltuk, a kolumbárium nem volt a feltüntetett helyen. Már elhagytuk az utca felett átívelő városkaput, amely az Aurelianusi fal egyik portája volt, de a túloldalon már más nevű utca folytatódott. Visszamentünk hát, talán csak elmentünk mellette. Az idő szorított, de sehol semmi, ami a kolumbáriumra, vagy egy olasz csoportra utalt volna. Úgy sikerült ugyanis helyet foglaltatnunk, hogy vállaltuk, hogy hozzácsapódunk egy helyi csoporthoz, bár így sajnos az idegenvezetésből semmit sem értettünk. Az angol nyelvű idegenvezetésre január második feléig várni kellett volna. Egy játszótér mellett ácsorogtunk tanácstalanul, amikor felfedeztük, hogy a park sarkában, egy lepusztult fészer mellett hosszabb sor áll, s lassacskán eltűnnek benne az emberek. Mint kiderült, az utolsó pillanatban érkeztünk, mert már folyt a beengedés, s ebből az ócska kalyibából lehet lemenni a föld alatti sírkamrába. Az ár olyan borsos volt, hogy még a Vatikán Múzeum a Sixtusi kápolnával együtt sem került ennyibe, pedig ezek a legdrágább látnivalók az Örök Városban, de mivel a kolumbárium magán kézben van, így számítottunk rá, hogy nem lesz olcsó mulatság. Az ember nem minden nap jut el egy ilyen ritka helyre, úgy voltunk vele, egyszer belefér az életben. Igaz, egyetlen sírkamrája és a fél órás olasz nyelvű művészettörténet előadás nem volt éppen arányban a kifizetett árral, de azért nem bántuk meg végül, hogy ide is eljutottunk. Érintetlen mozaikfelirat díszítése a bejárat felett, csaknem két évezredes falfestményei, valamint az urnafülkékben sorakozó hamvvedrek egytől egyig érdekesek voltak, és lenyűgözött mindaz, ami 2000 év során megőrződött itt.
A kolumbárium megtekintése után talán egy órát üldögéltünk a játszótéren, és élveztük a második napja tartó zavartalan napsütést. Óvódások játszottak a téren a szüleikkel, egy kisfiú folyton odarúgta a labdát hozzánk, de a Squadra Azzurra hazájában inkább nem dicsekedtünk el labda-zsonglőrködésünkkel, egyszerűen csak visszagurítottuk neki. Fiatal párok andalogtak kéz a kézben, egyesek már babakocsit toltak, mások meg a padokon üldögéltek és élvezték a nap utolsó meleg sugarait. Lassacskán tovább indultunk, át a játszótéren, majd túlsó felénél lesétáltunk az alatta húzódó úthoz, amely, mint kiderült, éppen a Porta San Sebastianohoz vitt ki bennünket egy rövid séta után. Ez az ókori kapu, amely a Via Appia Anticára nyílik, az aurelianusi fal legnagyobb és legépebben megmaradt kapuja. Már az ide vezető rövid séta is kellemes volt; jobbra–balra magas kőfalak, melyeket legtöbb helyen már benőtt a borostyán, s a fejünk felett a fák mélyen ráhajoltak az útra. Furcsa madárcsicsergésre lettünk figyelmesek, olyanra, amely nem volt megszokott sem galamboktól, sem verebektől, de még a rigóktól sem. Rekedt, károgás szerű hangok voltak ezek. Aztán megpillantottuk őket; smaragdzöld papagájok voltak, amelyek csak úgy szabadon repkedtek a fákon. Egészen meglepődtünk, hiszen számunkra a papagáj messzi vidékek őslakója, s Európában tudomásunk szerint csak állatkertekben, vagy otthonokban, kalickákban tartják őket. Itt viszont minden korlátozás nélkül mozoghattak. Lassan elértük a kettős kaput, amelyből a belső még az eredeti 3. századi kapu maradványa, a külső, két bástyával megerősített viszont már az 5. századból való, majd azokon túl indult kifelé a Via Appia Antica. Csak azt sajnálom, hogy itt nem mentünk fel a városfal tetejére, onnan ugyanis nagyon szép kilátás nyílik az alatta elterülő vidékre. A városfal mellett folytattuk utunkat, s reméltük, hamar jön egy busz, amellyel tovább mehetünk. Amíg a járműre vártunk, arról beszélgettünk, hogy ugyanolyan kilátás tárult éppen a szemünk elé, amilyen akár 1700 éve is lehetett volna. Vasárnap lévén sehol egy jármű, jobbra tőlünk a magas, masszív, vörös téglás városfal, kiugró bástyáival tarkítva, az út végén néhány pinea magasodott, balra pedig a Róma környéki vidék, közvetlenül előtte hosszan kígyózó fasorral.
Reggel, még a kolumbárium előtt felkerestük Caracalla császár thermáit is, amely az ókori Róma talán legnagyobb fürdőkomplexuma volt, forró-, langyos, és hideg vizes medencékkel, szabadtéri medencével, tornacsarnokokkal, szabadtéri stadionnal, görög és latin nyelvű könyvtárakkal, valamint kiállítótermekkel, bár napjainkban már leginkább csak a híres ’Három tenor’ szabadtéri operaelőadásairól volt ismert a hely. Mostanra azonban ezeket is felfüggesztették, mert felvetődött a gondolat, hogy talán a hangosítás visszafordíthatatlan kárt tesz az épület szerkezetének.
Délután háromkor, amikor az aurelianusi fal tövében vártuk a buszt, úgy döntöttünk, hogy kissé telítődtünk már az ókori műemlékekkel, úgyhogy kihagyjuk Caius Cestius piramisát, s helyette inkább visszamegyünk a város szívébe, ahol aznapra még számos más nevezetesség várt ránk.
Először a Santa Maria in Cosmedint, egy bájos, koraközépkori templomot szándékoztunk megnézni, amelynek előcsarnokában található az ún. Bocca della Verita, vagyis az Igazság Szája. Ahhoz, hogy a buszmegállótól kiérjünk a Tevere aventinusi partjára, a Piazza della Bocca della Verita környékére, át kellett vágnunk a Circus Maximus mellett, mely egykor Róma leghatalmasabb stadionja volt, mára azonban csupán egy üres, fűvel borított tágas térség maradt belőle, ahol azért máig szívesen töltik szabadidejüket a helyiek futással, kocogással, vagy egyszerűen csak üldögéléssel. A Circus Maximus mögött a Palatinus domb magasodik, melynek császári palotái még ily romos állapotukban is a hajdani birodalom dicsőségét hirdetik.
Kiértünk a folyópartra, s rögtön, tőlünk jobbra nem lehetett nem észrevenni, hogy elértük célunkat; a templom előtt hosszan kígyózó turistacsoportok mind arra vártak, hogy egy fotó erejéig mindenki betehesse kezét az Igazság Szájába, vállalva ezzel azt a rizikót, hogy hazugság esetén az állkapocs leharapja kezüket. Ez az óriási kerek medalion a Kr.e. 4. századból való, s eredetileg csatornanyílást díszíthetett, középkori hagyományát azonban a hollywoodi rendezésű Római vakáció című film tette népszerűvé, amelyben Gregory Peck és Audrey Hepburn játszották a főszerepeket. Amíg barátnőm sorba állt, én átvágtam a forgalmon, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a Forum Boarium, vagyis a hajdani marhapiac kicsiny templomait. Gyönyörűen mutatnak a nyílt téren, körülöttük néhány ernyőfenyővel és rózsaágyással. A köztársaság korából származó templomok közül a kerek, oszlopokkal körülvett szentélyt Herculesnek szentelték, míg a téglalap alakú Fortuna Virilis temploma, bár korábban Portunus temploma volt, tekintettel Róma régi kikötőjének szomszédságára, ugyanis Portunus a folyók és kikötők antik istene volt. A Santa Maria in Cosmedin és a Forum Boarium templomai között dinamikus barokk kút, a Fontana dei Tritoni kapott helyet, melynek stílusa erősen emlékeztet Berniniére, annak ellenére, hogy ezt nem ő, hanem egy generációval fiatalabb kortársa, Carlo Bizzaccheri építette a 18. század elején. A két izmos testű triton hatalmas kagylót tart a feje felett, s ennek közepéből csobog alá a víz.
A csodálatos, 6. században épült, jóformán dísztelen román kori templom talán az egyik legszebb volt számomra a maga egyszerűségével. Kecses, jellegzetes harangtornya ugyan később, a 12. században került fölé, mégis olyan egységet képeznek, hogy talán el sem tudnám e nélkül képzelni. Az idők folyamán többször is átépítették, kidíszítették, de szerencsére a 19. században lebontották róla barokk homlokzatát, s visszaállították eredeti stílusát. Bent félhomály fogadott, sötétbarna fagerendás mennyezete, jellegzetes egyszerű oszlopai, szép mozaikpadlója, az oltár felett magasodó baldachin, a tömjén illata, és az aranyozott ikonok előtt pislákoló mécsesek mintha az izgalmasan sötét középkorba repítettek volna. Jó érzés volt itt megpihenni pár percre.
A San Giovanni in Laterano bazilika a római katolikus egyház legszentebb temploma. Fontosabb még a turisták millióit vonzó vatikáni Szent Péter templomnál is, bár ezt meglehetősen kevesen tudják. Monumentalitásában és tiszteletet parancsoló kialakításában ugyan messze nem marad el a Szent Péter templom mögött, jóllehet az a tény, hogy Róma négy legfontosabb bazilikája közé tartozik, erre is predesztinálná, mindazonáltal belső díszítése és térkiképzése jóval egyszerűbb és visszafogottabb annál. Még Nagy Constantinus adományozta a keresztényeknek a területet a Kr.u. 4. század elején, melyen a város első keresztény bazilikája épült fel, s bár a templom több alkalommal is tűzvész áldozata lett, többszöri újjáépítés és felújítás után is megőrizte vezető szerepét. A mellette felépült Lateráni Palota az 1309-es avignoni fogságig a pápák hivatalos rezidenciája volt, s egészen 1870-ig ebben a templomban koronázták a pápákat. Róma püspöke, a mindenkori pápa itt szokta celebrálni a nagycsütörtöki misét, s a pápai trón is a San Giovanni in Laterano bazilikában található.
A Laterán Róma egyik legszélsőbb kerülete, az aurelianusi városfalon kívül esik, s bár a kései ókortól az avignoni fogságig kimagasló szerepe miatt sűrűn látogatott környék volt, kevesen lakták, majd a középkorban elvesztette korábbi fontosságát. Csupán a zarándokok látogatták a templomot, egyébként a környéket szőlőskertek, majorságok és kolostorépületek foglalták csak el. Amikor a 19. század végén, az olasz egyesítés után Róma főváros lett, új lakóházakkal építették be a negyedet. Ennélfogva a közlekedése sem éppen a legjobb, s bár a metró megáll itt (A vonal), nekünk igencsak nehéz volt megközelíteni az Aventinoról, amely szintén rendelkezik metróvonallal (B vonal), éppen csak a másik irányba. A két negyedet legfeljebb busz-, vagy villamos-vonal köti össze, ezek azonban ritkább járatok. Naplemente volt, mire odaértünk. A pár napja tartó jó idő csodálatos késő délutánt varázsolt nekünk. Nyugodt és csöndes hangulat volt, függetlenül attól, hogy forgalmas környéken jártunk. Egy tágas téren, előttünk magasodott a templom felséges, fehér homlokzata, s mögötte, ahogy lassan lenyugodott a nap, puha, aranyló párába vonta a Lateránit. Homlokzatán a hatalmas apostolszobrok vibráltak a napsütésben, körvonalaikat szinte ki sem tudtuk venni, ahogy hátulról rájuk vetültek a sugarak. A templombelső, melyet Borromini a 17. században épített újjá, gazdagon díszített, jellegzetes barokk vonásokkal; hatalmas apostolszobrokkal tagolt falfelületek, aranyozott kazettás mennyezet és csodálatos freskók gazdagítják, középen pedig a 14. századból való, gótikus, baldachinos pápai oltár magasodik, melyen kizárólag a pápa celebrálhat misét. Mégis, az egész bazilika összhatása nem olyan hivalkodó és büszke, mint amennyire a vatikáni Szent Péter bazilikát annak találtam. Kicsit úgy éreztem, hogy ez a templom a maga gazdag örökségével, szerényebben húzódik meg a város szélén, mint a vatikáni bazilika, mintegy átengedve annak az elismerések learatásának minden büszkeségét. Nekem legjobban mégis a kerengő tetszett; egyszerű gótikus kialakítása, csavart, márvány mozaik-berakásos oszlopainak változatossága, szépen ápolt kertje és archaikusan naiv szobrai, melyek oly jellemzőek a koraközépkorra, nagyon megnyerők voltak számomra. A nyolcszögletű keresztelőkápolnát, a Baptisteriumot, mely a legkorábbi az egész templomban, és még Constantinus idejéből származik, sajnos nem tudtuk megtekinteni, csak kívülről, remélem, legközelebb erre is lesz módom.
Egészen besötétedett már, mire visszaértünk a belvárosba, persze nem bántam, mert ezt az estét a kutaknak akartuk szánni, és véleményem szerint Róma kútjai kivilágítva a legszebbek. A Piazza della Repubblica csodálatos fényárban úszó félkörívénél szálltunk ki a metróból, mely a 19. századi nagy építkezések alkalmával épült elegáns stílusban, bár félköríves alakját az ókor óta hordozta. A közeli Diocletianus-thermákhoz tartozott ugyanis az exedra-szerű tér, melynek korábbi neve is Piazza Esedra volt. A tér túlsó oldalán jól kivehetően magasodtak Diocletianus hajdani fürdőinek maradványai, de sajnos ezúttal ki kellett hagynunk programunkból, egyrészről még elég sok gyaloglás és nézelődés volt erre az estére betervezve, másrészt nem akartam barátnőmet sem kiborítani egy újabb ókori műemlékkel. Viszont a forgalmas tér közepén rögtön megpillanthattuk az első kutunkat, a Fontana delle Naiadit, melyet a 20. század elején készített Mario Rutelli. Korábban láttam egy gyönyörű felvételt erről a kútról, pontosabban egy közeli részletet, amint a kút közepén magasodó tengeristen valamelyik testrésze sűrűn aláhulló vízpárában dacol az elemekkel. Emlékszem, ez a jól elkapott részlet akkor annyira felcsigázta kíváncsiságomat, hogy elhatároztam, nekem is kell egy ilyen képet készítenem erről a kútról, mintegy kihívásként. Sajnos azonban olyan forgalom volt körülötte szüntelen, hogy még lelépni is életveszélyes volt a járdáról. Így aztán csak távolról tudtam lefotózni, ezért messze nem sikerült olyan jó pillanatképet készítenem róla, mint amilyet szerettem volna. Viszont hamarosan tovább kellett sietnünk, hogy megnézhessük következő kutunkat, a híresen idétlen Mózes kutat, melynek szigorú tekintetű bibliai alakja talán Michelangelo gyönyörűséges Mózesével szeretett volna vetekedni, de ehelyett csak szánalmas groteszksége és aránytalansága által terjedt el a köztudatban. A hatalmas, impozáns homlokzatú kút az Aqua Felice vízvezeték végpontján épült, s ennek okán könnyű lett volna megtalálnunk, hiszen már távolról is büszkén hirdeti magát, azonban legnagyobb bosszúságunkra sehol sem leltük a kutat. Az útikönyv szerint ott kellett volna lennie, ahol keresgéltük, de már többször is túl mentünk rajta, körbe jártuk, és persze továbbra sem találtuk. Teljesen érthetetlen volt, hogy hová is tűnhetett, hiszen egy meglehetősen nagyszabású építmény. Aztán hirtelen feltűnt valami: a kút helyén egy hatalmas reklám díszelgett, talán valamelyik divatáruház plakátja lehetett. Mint kiderült, a vízvezetéket, és benne a kutat éppen felújították, s a reklámképpel a munkálatokat fedték el, ezért nem találtuk sehol a szúrós tekintetű Mózest.
Kénytelenek voltunk hát kihagyni, s továbbindulni következő kutunk, a Le Quattro Fontane felé, amely négy különálló kis kútból áll, két szűk, de forgalmas utca útkereszteződésének épületsarkain, a Quirinale domb legmagasabb pontján. Készítőjük ötletesen alakította ki őket, és mindegyik egy-egy allegóriát, a Tiberis és az Arno folyók istenségeit, illetve az Erőt és a Hűséget személyesítik meg. A domb tetejéről, az útkereszteződésből csodás kilátás nyílt a Piazza del Quirinale és ellenkező irányba, a Piazza San Bernardo felé, ahonnan jöttünk. Programunkból már csak egy kút volt hátra, a leghíresebb és legnagyobb, a Trevi-kút, de ahhoz még igen sokat kellett sétálnunk, ráadásul apró, szövevényes utcácskák sűrűjében rejtőzött, amit meg is kellett találnunk. Végül csaknem fél órás, de távolról sem kimerítő séta után rátaláltunk utolsó kutunkra, s ismét csak az egyre intenzívebben hömpölygő tömeg, a sűrűsödő ajándékboltok és éttermek vezettek célunkhoz. Már két sarokkal a kúttól éreztük a víz illatát és hallottuk csobogását, amelyet még a turisták kakofonikus hangzavara sem tudott elnyomni. Amikor kiértünk az aprócska térre, jóformán nem láttuk az impozáns szoborcsoportot a rengeteg embertől, pedig ez a kút méretét tekintve nagy szám. És még egy jelentőségteljes tény: végre egy olyan műalkotás, amelyet nem Bernini készített, bár hatása erősen érezhető. Na, nem mintha bármiféle bajom is lenne a mesterrel, hiszen csodálatos szobrokat, kutakat és egyéb remekműveket emelt az utókor örömére, sőt, talán legkedvesebb római szobraim és kútjaim is az ő alkotásai, de az egy kissé elgondolkodtató, hogy jóformán miért csak az ő munkái díszítik az Örök Várost? Hiszen több mint valószínű, éltek ott más tehetséges művészek, szobrászok is, mégis, ő az a barokk művész, akinek a legtöbb munkája jelen van a Városban. De talán mégsem véletlen: három, egymást követő pápának volt ő a kedvenc szobrásza, építésze, sőt, várostervezője – VIII. Orbán, X. Ince, és VII. Sándor is rajongott érte – s Rómából kivételesen szép barokk várost varázsolt. De térjünk végre vissza arra a ritka remekműre, amely kivételesen nem az ő keze munkáját dicséri. A Trevi-kutat Nicola Salvi kissé teátrális terve alapján emelték, de dinamizmusa, bőséges gazdagsága, sőt, talán kissé giccses megoldása Róma legkedveltebb kútjának címére emelte, melynek nimbuszát olyan filmek is fényezték, mint a Három pénzdarab a kútban, A római vakáció, vagy Fellini 1960-as híres alkotása, Az édes élet, amelyben a dús keblű Anita Ekberget érte az a kivételes szerencse, hogy megmártózhatott a kút hűs vizében, amely szentségtörést egyébként manapság szigorúan büntetik. Nem véletlen egyébként, hogy Róma ilyen sok kúttal büszkélkedhet. Minden az ókorban kezdődött, amikor is a bölcs, és előrelátó rómaiak feltalálták a vízvezetéket, és a Várost ezen csodás találmányokon keresztül látták el friss vízzel. A középkorban a bőkezű és dicsfényre áhítozó pápák aztán e vízvezetékeket és végpontjaikat helyreállították, s szebbnél szebb kutakkal, szobrokkal és műalkotásokkal gazdagították, mintegy kiegészítve a hasznosat a kellemessel. Ahogyan a Mózes-kút az Aqua Felice vízvezeték végpontja volt, úgy a Trevi-kút az Aqua Virgoé, melyet egy szép, fiatal szűz személyesít meg magán a kút felső szintjén. Néhány fotó, egy csizmavásárlás (a Trevi-kút mellett található Róma egyik kedvező árú, de igényes darabokkal rendelkező cipőüzlete!) és egy kellemes vacsora után lassan elindultunk haza.
Bár tervezett programunk ugyan ennyi volt, hazafelé még egy ráadás kutat is kaptunk, szintén Berninitől, a Fontana del Tritonét, a Piazza Barberinin. A tér közepén található a szokatlanul egyszerű kompozíciójú, ámde gyönyörűen kidolgozott, hibátlan, izmos testű tengeristen, amint egy kagylókürtből fújja a vizet a magasba. A szobor elhelyezkedése nem véletlen; bár a Via Veneto környéke az ókori városfalakon belülre esik, mégis alig maradtak meg ezen a részen ókori emlékek, sokkal inkább kellemes külvárosnak számított ez a környék, egészen a 19. századi városrendezésig. Azonban a befolyásos Barberini család mégis itt építtette fel díszes palotáját a 17. század első harmadában, a Palazzo Barberinit, talán éppen a kellemes és nyugalmas környék kedvéért. Maffei Barberini pedig, akit VIII. Orbán néven választottak pápává, éppen Berninit bízta meg, hogy készítsen számára maradandó és a szemnek kedves műalkotást. Így került tehát az egyszerű, de mégis dinamikus, tökéletes alakú Triton-szobor a palotával szemben elterülő térre, amikor az még csupán egyszerű csomópontja volt az itt összefutó szekérutaknak a szőlőskertek és a város magja között. Bernini még egy kutat tervezett a közelbe, a Fontana delle Apit, azaz a Méhek kútját. Itt kapunk magyarázatot a Róma szerte több műalkotáson is előforduló gyakori, ámde annál furcsább méh-ábrázolások miértjére. Kedves és szorgos állat a méh, de kinek jutna eszébe ezt az állatkát megörökíteni, akár csak egyetlen munkán is? Márpedig nagyon gyakran belebotlunk, akár festményről, akár szoborról, vagy kútról is legyen szó. A Barberini családnak ugyanis a méh volt a szimbóluma, és a nagy városrendező és fejlesztő hírében álló Orbán pápa több műalkotást is megrendelt, s a művész – ez esetben Bernini – hálája jeléül többször is megjelenítette a méheket alkotásain. Ez a kút pedig konkrétan a méheknek lett ajánlva, ’api’ ugyanis méhet jelent olaszul. Egyébként egy szokatlanul szerény alkotása ez a kút a mesternek, s oly eldugott helyre tették, hogy igen egyszerű elmenni mellette. Mi sem láttuk sajnos, csak utólag fogtuk a fejünket, ha már ott mászkáltunk a környéken, miért is nem kerestük meg?
Utolsó előtti napunkat teljes egészében a Vatikánnak szenteltük; a Vatikáni Múzeumnak, a Szent Péter bazilikának, a kolonnádoknak, a Borgónak és az Angyalvárnak. Igyekeztünk minél korábban odaérni, bár tudtuk, a hosszan kígyózó sort semmiképpen sem fogjuk tudni elkerülni, amely a Vatikáni Múzeum előtt szinte törvényszerű, de meglepetésünkre, a több száz méter hosszú sor alig 25 perc alatt elfogyott előlünk. Türelmesen várt mindenki, egyáltalán nem volt kellemetlen a sorban állás, és hála Istennek, november lévén elviselhetetlen kánikula sem volt, ami megnehezítené a várakozást. A szervezés magas szintű, mondhatnám, igen profi; annak ellenére, hogy több csoportra osztják a turistákat (csoportok, előre egyeztetett idegenvezetős csoportok, zarándokok, iskolai csoportok, stb.), ellenőrzés is van (nem csak a megfelelő öltözet tekintetében, de még arra is odafigyelnek, hogy terrorcselekményektől is megóvják az emberek ezreit; késeket, esernyőket és egyéb furcsa tárgyakat tilos bevinni), több kapun keresztül folyik a beengedés. Minden jól szervezett, gördülékeny és gyors. A megérkezésünket követő fél óra múlva már fent voltunk a hatalmas terasznál, ahonnan a múzeum további részei nyílnak.
Ami a Vatikáni Múzeumot illeti, nos, csak önmagában ez a csoda megérne egy egész hetet (és talán még az sem lenne elég), hogy az ember kellőképpen magába tudja szívni mindazt a tömör szépséget, amivel itt szembesül. Elvégre, a világ egyik legjelentősebb műkincsgyűjteményéről van szó. Az immár csaknem egy hetes intenzív városnézés után igen jelentős kilométer-mennyiség volt a lábunkban, de tudtuk, hogy ez a kihívás sem lesz könnyű. Egyszerűen bírnunk kell, és a lehető legtöbbet megnézni a múzeum gyűjteményéből, lehetőleg apátia nélkül. Bemelegítésképpen, kezdésként magunkba szívtuk az egyik szépen ápolt és elragadó vatikáni kert üde zöld látképét, nagy levegőt vettünk, majd elindultunk a végtelen terjedelmű folyosók, lépcsők, udvarok, kiállítótermek hosszú-hosszú során. Olyan sokféle gyűjtemény alkotja a Vatikáni Múzeumot, hogy egyszerre nem is lehet mindet megtekinteni, ezért választanunk kellett, hogy melyek azok, amelyeket feltétlenül meg szeretnénk nézni. Számomra természetesen az antik gyűjtemények, az Etruszk múzeum, az Egyiptomi múzeum, Raffaello stanzái és a Sixtusi kápolna voltak azok, amelyek elsőséget élveztek, bár végül legnagyobb sajnálatomra sem a Raffaello stanzákat, sem az Etruszk múzeumot nem tudtuk megnézni idő és energia híján, bár lehet, hogy az Etruszk múzeum nem is volt nyitva. De még így is olyan mennyiségű információt és szépséget kaptam, amit lehetetlenség feldolgozni azonnal. Igyekeztem minél többet fotózni, hogy később – valahányszor csak megnézem a képeket – még jobban el tudjak mélyedni mindabban a kulturális értékben, melyeket volt szerencsém látni. Először az igen gazdag egyiptomi gyűjtemény volt terítéken. Az utóbbi időkben történt tanulmányaimnak köszönhetően rengeteg olyan kiállítási darabbal találkozhattam, amelyeket ilyen vagy olyan oknál fogva már ismertem, de még azok a darabok is nagy hatással voltak rám, amelyeket nem ismertem, egyszerűen csak ritkák és érdekesek voltak. Csodálatosan festett szarkofágok, élénk színű usébti-szobrocskák, fekete gránitból faragott istenszobrok sorakoztak teremről teremre. Érdekes módon, még a görög-római időkben készült egyiptomi műalkotások is azt a megszokott, statikus megjelenítést tükrözték, amely Egyiptomra oly jellemző volt mindig is, évezredeken keresztül. A makedón Ptolemaiosz-dinasztia uralkodói olyan természetességgel vették át egyiptomi elődeiktől a megszokott stílusjegyeket, hogy laikus szemmel szinte észrevehetetlen a különbség. Igaz, előfordulnak a hellénizmusra jellemző darabok is, mint például az a fekete gránitkőből faragott mellszobor, amely Szerápisz istent ábrázolja, fején elmaradhatatlan attribútumával, a vékával. Szerápisz kultusza Nagy Sándor után terjedt el Egyiptomban, bár már korábban is létező isten volt, éppen csak más néven, Oziriszként, vagy Oszerápiszként tisztelték. I. Ptolemaiosz idején végül Manethón, egyiptomi pap, és Timotheosz, az eleusziszi papi nemzetség egyik kiemelkedő tagja, akit az uralkodó Alexandriába hívott, együttesen teremtették meg az új görög-egyiptomi istent a régi memphiszi istenségből. Ábrázolása tökéletesen klasszikus; mintha csak Zeusz szakállas, torzonborz képét látnánk, semmi sem utal arra, hogy egyiptomi istenről lenne szó. Vagy ott volt például a tipikusan egyiptomi sakálfejű Anubisz isten egy igen érdekes megjelenítése, akinek görög-római tunikába öltöztetett emberi alakja volt. Az egyiptomi gyűjtemény persze további asszír kiállítási darabokat is magába foglal, melyek szintén érdeklődési körömbe tartoztak. Ritka ékírásos hengerpecsétek, stilizált hajú és szakállú férfiakat ábrázoló reliefek, állatfejű istenségek megjelenítései sorakoztak itt számolatlanul. Aztán újabb csodálatosan kifestett folyosók következtek, majd a klasszikus görög-római kori gyűjtemény, mely egyedülálló a világon. A Körterem, a Museio Pio-Clementino, a Chiaramonti múzeum, a Braccio Nuovo és a híres Cortile Ottagonale mind-mind görög és római kori művészettel volt tele. A Sala dei Busti római császárok és más híres rómaiak mellszobrait vonultatta fel, azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, egyenként meg sem lehetett nézni mindegyiket, mert talán még most is ott andalognék. Azonban volt számomra egy furcsa momentum; az egyik sorban, a többi között ki volt állítva egy igen jellegzetes római férfifej is. Megálltam egy pillanatra, hiszen nagyon ismerős volt nekem. A férfi felső szemhéjai petyhüdten, abszurd módon a szeme elé lógtak. Csak egyetlen nevezetes római államférfi portréja volt erről a jellegzetességről híres, Mariusé, a köztársaságkor hadvezéréé. Márpedig ez a fehér márvány mellszobor Marius leghíresebb ábrázolása, én is legalább százszor találkoztam már ezzel az arccal könyveimben. Itt volt hát a híres portré, igencsak megörültem neki. Amikor azonban odaléptem a kiíráshoz, hogy azonosítsam és biztos legyek felismerésemben, meglepetésemre csak annyi volt kiírva, hogy ’római férfifej, a Kr.e. 1. századból’. Hogyhogy nem nevesítették, hiszen ez a leghíresebb, sőt, talán az egyetlen ábrázolása a nagy néppárti hadvezérnek?! Biztos voltam abban, hogy nem tévedtem. Lefotóztam, majd itthon biztosan beazonosítottam; nekem volt igazam! Ilyen felületességet nem engedhetnének meg maguknak! Szegény Marius, ott sorakozik egyként a sok között, és még a nevét is megtagadják tőle… De ott áll büszkén Augustus híres Prima portai szobra, Polükleitosz Dorüphorosza (Lándzsavivő), vagy Démoszthenész, a híres makedónellenes athéni szónok kézfej nélküli egész alakos szobra, és több római császár leghíresebb portréja is. Alig tudtam elszakadni ettől a részlegtől, pedig tovább kellett mennünk, hiszen szorított az idő, és még sok minden volt hátra. Végre leértünk a híres nyolcszögletű Cortile Ottagonale udvarra, amely a Belvedere-palota egyik gyönyörű belső udvara. Rengetegen tolongtak itt, alig lehetett a szobrok közelébe férkőzni. Persze érthető, itt vannak talán a leghíresebb darabok kiállítva, a gyönyörű, mozgalmas és minden kínt kifejező Laokoon-csoport, vagy a finoman szép vonású Belvederei Apollón szobra. A fáradtság tette, vagy a tömegiszony, lassan kezdett eluralkodni rajtunk a türelmetlenség és a telítettség; kezdtem megfigyelni magamon a tüneteket: ahol sokan voltak, ott simán tovább mentem. De még szerencse, hogy az utolsó utáni pillanatban valami gyanús lett. Az egyik sarokban a megszokottnál is nagyobb tömeg verődött össze. Már tovább mentem, amikor észbe kaptam, így visszamentem megnézni, mégis mi lehet az. Persze hogy a Laokoon-csoport volt. Én balga, majdnem eljöttem úgy, hogy az egyik leghíresebb darabot kihagytam, csak azért, mert sokan álltak előtte, és majdnem ugyanígy jártam a gyönyörű és méltán híres Athéni iskolával is, amely Raffaello egyik csodálatos freskója. Ekkor már a Sixtusi kápolnába igyekeztünk, de előtte még számtalan csodásan kifestett termen és kápolnán, és persze sűrű tömegeken kellett keresztül verekednünk magunkat. Más termekben a római élet hétköznapi pillanatait, vagy állatábrázolásokat gyűjtöttek össze; volt itt bikaölő Mithrasz, vagy kutya-, szarvas-, ló-ábrázolások. Az aranyozott kazettás mennyezettől szikrázó, hosszú térképtermeken már szinte futva mentünk végig, csak hogy kikerülhessük a masszív embertömegeket. Szomorú, hogy ezeket a csodálatosan kifestett, vagy hatalmas méretű gobelinképekkel telerakott termeket meg sem tudtuk nézni, s mindez annak látja kárát, hogy egy ilyen hatalmas, és egyszerre megtekinthetetlen gyűjtemény részét képezik. Ha külön múzeumban lennének, bizonyára sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendenének, de amíg egy helyen vannak a világ leghíresebb szobraival és festményeivel, ezekre a legtöbb embernek nem lesz ideje. Azért persze a leglenyűgözőbb, vagy legmegrendítőbb képeket, freskókat, vagy éppen mennyezeteket lefotóztam, hiszen ritkán lát az ember ilyen gazdag és meseszép darabokat. Másfél órás bolyongás után elértük végül a Sixtusi kápolnát is, ahol végre saját szememmel is megcsodálhattam Michelangelo e lenyűgöző munkáját. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan volt képes egyedül, maximum egy-két segéd asszisztálásával, ráadásul olyan mostoha körülmények között elkészíteni ezt a szinte emberi erőt meghaladó műalkotást, méghozzá ilyen tökéletesen, úgy, hogy ez volt lényegében az első festett munkája. Korábban ugyanis csak szobrokat készített. Sajnos a dobozos heringekre utaló asszociációm most is sokat rontott a hangulaton és a pillanatnyi helyzeten, de ezt már meg kellett szoknunk Rómában, a Sixtusi kápolnában sem várhattam természetesen mást. Inkább nem is néztem le az emberek szintjére, hanem ameddig csak lehetett, Michelangelo szibilláit tartottam szem előtt. Még az sem zavart, hogy ezek a pogány nőalakok olyan férfiasan maszkulin vonásokkal bírtak, amelyekkel nem szívesen bocsátkoztam volna ölre menni. Nem csoda; állítólag ezekhez a nőalakokhoz is férfimodelleket használt a nagy művész. Lassan a múzeum végére értünk hát, de már alig álltunk a lábunkon, és amikor leültünk a büfében, hogy megigyunk egy kávét, fizikai fájdalom volt újra felállni, és továbbmenni. Volt még egy izgalmasan érdekes része a Vatikáni Múzeumnak, amikor elhagytuk a kiállítási termeket, egy igen érdekes, kettős vonalú csigalépcsőn, vagy inkább rámpán lehetett elhagyni az épületet. Ezt a szecessziós stílusú, nemesen egyszerű, de mégis látványos és jellegzetes termet Giuseppe Momo tervezte 1932-ben.
Kiértünk végre Isten szent ege alá, s nagyon nagy levegőt kellett vennünk, hogy folytathassuk utunkat következő állomásunk, a Szent Péter székesegyház, illetve a hasonló nevű kolonnádokkal díszített tér felé. Most már nagyon éreztük lábfejünkben, bokánkban, sarkunkban és talpunkban az elmúlt egy hét megfeszített tempóját és azt a sok-sok kilométert, amelyet megtettünk azóta, hogy Rómába érkeztünk. De még mindig nem adhattuk fel, hiszen csaknem másfél nap volt még előttünk, és persze számos szép látnivaló.
A Piazza San Pietrot, vagyis a bazilika előtti csodálatos, kolonnádokkal körülölelt, ellipszis alakú teret 1656 és 1667 között Bernini tervezte. A téren egy egyiptomi obeliszk és két ikerkút található, melyek közül az egyiket Maderno készítette1614-ben, párját később helyezték a túloldalra. Természetesen most is rengeteg ember hömpölygött az oszlopcsarnok ívei alatt, sőt, magán a téren is, noha nem volt tele. Igaz, amikor sorba kellett állnunk, hogy bejussunk a székesegyházba, bár a sor rövidebb volt, mint a múzeum előtt, mégis hosszabb időt vett igénybe bejutásunk. Miközben türelmesen, és a fokozódó napsütés következtében egyre szenvedve a melegtől, a sorban álldogáltunk, figyeltük az embereket. Rengetegen voltak, és nagyon sokfélék. Japán, kínai csoportok, lengyel apácák, előttünk egy eszméletlenül szakadt, ámde annál divatosabb és drágább, mindenféle csingilingivel felszerelt, Cavalli márkájú farmernadrágos orosz nő álldogált. Legszívesebben a kolonnádok alatt, lezser unalommal posztoló, jóképű, és az egyenruhájában nagyon is vonzó carabinierit, vagyis csendőrt nézegettük. Tudvalevő, hogy az 1929-es Lateráni Egyezmény következtében függetlenné vált Vatikáni Államban a Svájci Gárdán kívül kizárólag az olasz carabinierik láthatnak el rendőri felügyeletet, de ők is csak a Szent Péter térre korlátozhatják hatáskörüket. Rendkívül jóképű és vonzó carabinierinknek állítólagosan Armani tervezte egyenruhája szembeötlően csinos volt. Nemhiába, Itália divatjáról is híres, itt még a szemetesek is jól festenek, az egyenruhás rendfenntartók pedig kivétel nélkül nagyon elegánsak és jólöltözöttek uniformisukban, legyenek akár tengerészek, állami rendőrök vagy csendőrök. Jól emlékszem, amikor húgom korábban Rómában járt, elmesélte azt az esetet, amikor egy kukásautó állt meg mellettük, a sofőr kinyitotta az ajtaját, s a kis csoportban lévő lánykák – köztük a húgom is – szeme-szája elkerekedett a meglepettségtől, olyannyira jóképű volt a fiú a volánnál. S bár egyenruhája csupán egy egyszerű, közterület-fenntartók számára előírt ruházat volt, a szokásos és divatos napszemüveg, és a fogpaszta-reklámokból jól ismert hófehér, és csillogó mosoly könnyedén egy divatlap oldalaira repíthette volna. Nem hiába; ez is Olaszország.
Lassan elértük végre a bejáratot – miután átverekedtük magunkat a szigorú ellenőrzőkapukon – de még mindig figyelemreméltóan kevés Svájci Gárdistát láttam. Talán kettőt, vagy hármat. Egy hétköznapi viseletbe öltözött fiatal gárdista álldogált ugyan a Vatikán egyik oldalsó bejáratánál, a Via di Porta Angelicánál, de a hétköznapi, egyszerűbb kék egyenruhájuk nem olyan mutatós, hogy érdemes legyen jobban megfigyelni. Bent a Szent Péter téren már két jellegzetes narancssárga-piros csíkos egyenruhás gárdistát láttam ugyan, de még ezek is meglehetősen messze voltak ahhoz, hogy jobban megfigyelhessem őket. Amint beértünk az épületek árkádjai alá, végre közelebbről is láthattam egy kapuban posztoló, szálegyenesen és mozdulatlanul álló őrt, amint alabárdját tartva, vigyázzban áll. Tetszik ez a hagyománytisztelő, tradicionális viseletük, melyet állítólag még maga Michelangelo tervezett. Pontosabban ez a széles körben elterjedt vélekedés, azonban csupán a hatás árulkodik Michelangelo stílusáról, valójában Raffaello tervezte egyenruhájukat, melyen egészen a 20. század elejéig szinte semmit sem változtattak. Akkor is csupán a kényelmi és funkcionális szerepek miatt újítottak valamicskét, bár ez kevéssé érződik a 21. században meglehetősen szokatlan, egyesek számára talán még meg is mosolyogtató uniformisokon. A Svájci Gárdisták szigorú szabályzata, és hősies története is megérne egy misét, de legalábbis egy jó sztorit, ezt talán egyszer még részletesebben is megírom, sőt, regénytémának sem lenne utolsó, hiszen romantikus, egyszersmind véres részletekben is bővelkedik történetük. Végre ott állhattunk hát a hatalmas templom tiszteletet parancsoló, Maderno által tervezett aulájában, s ahogy lenéztünk a filmekből, fotókról oly jól ismert térre, bizony gombóc nőtt a torkomban a meghatottságtól: ott volt előttem a világ egyik leghíresebb tere, fejem felett pedig a világ egyik leghíresebb temploma. Bent a bazilikában a szokásos félhomály uralkodott, de így is jól lehetett látni azt a gazdagságot és csodálatos díszítést, térkiképzést mellyel művészi alkotói, többek között Michelangelo, Bernini, Bramante, Raffaello, vagy Maderno ellátták. A híres kupolát még Michelangelo tervezte, azonban elkészültét (1593) már nem érhette meg, 1564-ben meghalt. Számos jellegzetes belső kialakítás – mily meglepő – Bernini nevéhez fűződik, ő készítette többek között a pápai oltár felett magasodó, igen gazdagon díszített, spirális vonalvezetésű oszlopokon nyugvó barokk baldachint, az apszisban található Szent Péter tanítói székét ábrázoló szoborcsoportot, a templom oldalában helyet kapó, aranyozott bronzból készült tabernákulumot, valamint VIII. Orbán, és VII. Sándor pápák lenyűgöző síremlékeit is. A bejárattól rögtön jobbra látható Michelangeló egyik legmegindítóbb kompozíciójú szobra, a Piéta, melyet 1972-ben, egy elmebeteg magyar turista által történt megrongálása óta – kalapáccsal letörte Jézus egyik lábujját, hogy hazavigye emlékbe – vastag üvegfal mögé állították. A szívbemarkoló, hófehér márványszobrot a művész 25 éves korában készítette. Sajnos a kupolába való felmászást már nem vállaltuk; ilyen állapotban mind fizikailag, mind anyagilag önsanyargatás lett volna, ugyanis rongyos 13 eurót kértek el néhány panorámafotó kedvéért. Biztos nagyon szép a kilátás, de nem ennyiért, és nem a 6. napon. Viszont a templom alatt húzódó pápai sírokat felkerestük. Természetesen itt is igen hosszú sorok kígyóztak, persze ez valahol még érthető is volt; a nemrég elhunyt II. János Pál sírja előtt mindig óriási a könnyeit törölgető, és némán imába mélyedő, tiszteletét lerovó tömeg. Azt hiszem, tulajdonképpen miatta ennyire látogatott hely a pápai sírbolt. Mi is félreálltunk az egyszerű, de friss virágokkal beborított sír előtt, hogy elmondjunk egy imát. Éreztem, ahogy összeszorult a torkom, és a sírás fojtogatott. Két civil ruhás gárdista állt a sír előtt, akik rendezték a sorokat, és vigyáztak a rendre, bár semmiféle rendbontástól nem kellett tartani. Ide valóban őszinte szeretettel eltelt szívű zarándokok érkeztek, bár sosem lehet tudni, nem árt a felkészültség. Pillanatnyilag azonban irányításon és terelgetésen kívül egyéb dolguk nem volt. Koradélután, három óra lehetett, amikor végeztünk, és meglehetősen elfáradva kisétáltunk a templomból. Az egyik oldalsó kijáraton, amely a Szent Péter tér és a templom, illetve a hivatali épületek között volt, és ahol ismét két színes egyenruhába öltözött gárdista vigyázta a rendet. Végre, egészen közelről láthattuk őket, bár tilos volt mellettük megállni. Kedvesen mosolyogva, tökéletes angolsággal, de szigorúan irányítottak mindenkit a lépcsőfokokra, ahonnan aztán bármennyi fotót lehetett róluk készíteni. Még a csinosabb hölgyekhez is szigorúak és következetesek voltak, bár egy kedves mosoly azért dukált. Kizárólag a kisgyerekeknek engedték meg, hogy velük együtt, sőt, közéjük állva fényképezkedhessenek. Fáradtan lerogytunk a lépcsőkre, szembe a két fiatal Svájci Gárdistával, és le sem vettük róluk a szemünket, amíg csak újabb erőre nem kaptunk. Az egyik ráadásul szemtelenül jóképű is volt, és persze gyakorta odasandított felénk, sőt, még grátisz-mosolyt is kaptunk. Közben jöttek-mentek az autók, amiket ellenőriztek, majd tovább engedtek, ha egy szerzetes jött, annak illedelmesen tisztelegtek, bíborba öltözött, magasabb rangú papoknak még illedelmesebben szalutáltak, de a legfeszesebb vigyázzállást és legcsinosabb köszönést mi érdemeltük ki, egy édes mosoly kíséretében. Kár, hogy liliomkorú fiú volt.
Kisétáltunk a Szent Péter tér szélére, ahonnan nagyon szép panorámaképeket lehet csinálni, és ahol a Vatikánt Rómától elválasztó vonal húzódik. Meleg és erős napsütés volt jellemző egész nap, de most egyre csak gyűltek a bárányfelhők, melyek nem csak érdekes formát, hanem izgalmas színeket is öltöttek, és nagyon szép fényhatásokat produkáltak nekünk. Majd tovább sétáltunk a tágas Via della Conciliazione felé, amely a teret köti össze az Angyalvárral, és egészen a Teveréig fut ki. Persze egyelőre még nem az Angyalvár volt a következő úti célunk, hanem a sugárúttól északra fekvő régi városnegyed, a Borgó, amelyet a Vatikánba látogató külföldi zarándokok részére alakítottak ki, még a középkorban. Itt akár hosszabb időre is olcsón lehetett megszállni. Régies hangulatát szerencsére még ma is őrzi, bár azt mondják, az 1930-as városrendezéskor sokat vesztett hatásából. Romantikus, szűk utcácskák, hangulatos éttermek sorakoznak itt, melyeket a zordon hangulatú Vatikáni folyosó vág el a modern tervezésű Via della Conciliazione környékétől. A vészjósló és mogorva átjáró a Vatikánt köti össze az Angyalvár menedéket nyújtó és erős bástyáival, s nem egyszer pápákat óvott meg a pusztulástól, amikor Rómát megtámadták az idegen hadak. 1494-ben VI. (Borgia) Sándor pápa menekült az átjárón VIII. Károly francia király elől, majd a Sacco di Roma idején, 1527 májusában, amikor Rómát kifosztották és feldúlták az V. Károly német-római császárhoz csatlakozott francia Bourbon Károly zsoldosai, VII. (Medici) Kelemen pápa menekült itt az Angyalvárba. Amíg barátnőm beült egy kávéra és egy tál ételre az egyik kis étterembe, én úgy döntöttem, hogy felkeresem az Angyalvárat; én nem voltam éhes, ő viszont már korábban látta ezt a lenyűgöző erődöt, amely valaha Hadrianus császár síremlékének készült. Így legalább időt sem pazaroltunk, és ő is pihentethette egy kicsit elfáradt lábait. No persze be nem tudtam menni, minthogy hétfő volt, amikor is az állami felügyelet alá tartozó római műemlékek zárva vannak. De egy kellemes séta így is megérte, hiszen úgyis kívülről mutatós igazán az Angyalvár, ez a félig-meddig csillagerődként kiképzett, ókori eredetű mauzóleum, melyet a középkorban alakítottak át erőddé, bár ezen kívül is számos funkciót betöltött. Volt fellegvár, börtön, része volt az Aurelianusi városfalnak, sőt, politikai válságok idején a pápák lakhelye is ez volt. Jelenlegi nevét onnan kapta, hogy Nagy Szent Gergely pápának itt jelent meg Mihály arkangyal. A lábamban állandósult fájdalomtól eltekintve kellemes séta volt ez a rövidke távolság, amelyet megtettem az erődig. Csodálatos kilátás nyílt innen mind a Tevere kanyarulatára, a Vittorio Emanuele hídra, sőt, a Szent Péter templom város fölé magasodó, tiszteletet parancsoló kupolájára is. Ahogy tovább sétáltam, elértem a híres Ponte Sant Angelot, vagyis a vár előtt átívelő, csodálatos, ókori eredetű hidat, melyre – már megint – Bernini készítette a bájos angyalszobrokat. Lassan átsétáltam a hídon, majd a túloldalon, a Navona negyed árnyas parti sétányán visszasétáltam a Vittorio Emanuele hídig, ahol visszatértem a vatikáni negyedbe. Sétám nem tarthatott tovább, mint bő fél óra, de mégis kényelmesen megnézhettem az Angyalvár egész környékét. Erre a napra már nem volt semmi más betervezve, úgyhogy délután öt óra körül elindultunk hazafelé. Ilyen is most fordult elő velünk először; eddig mindig sötétben értünk haza. De azt hiszem, nem is bírtunk volna többet gyalogolni, kezdtük megközelíteni tűréshatárunkat, és bizony jól esett kicsit pihenni, és kinyújtóztatni fáradt tagjainkat.
Az utolsó napra gyakorlatilag nem volt pontos tervünk, elsősorban azokat a látnivalókat akartuk még felkeresni, amelyek kimaradtak eddigi programunkból; a Santa Maria Maggiore, és a San Pietro in Vincoli templomokat mindenképpen, valamint a Füvészkertet és a Villa Farnesinát a Janiculumon, vagy a Trastevere hangulatos, festőien régi negyedének utcácskáit, ha marad még időnk, ugyanis délután hat óra körül indulnunk kellett a reptérre. Aznapi sétánkat ismét csak meghatározta a szeszélyes időjárás, minthogy háromnapi derült idő után ismét borús, esős nap köszöntött ránk. Reggel még előfordult némi napsütés, idővel aztán egyre kevesebbet láthattuk a napot, és ezzel egyenesen arányosan egyre több lett az esőfelhő. Hideg nem volt, inkább csak kellemetlenül nyirkos idő.
Metróval mentünk a Cavour megállóig, majd onnan rövid séta következett Róma belvárosában, miközben figyelnünk kellett, nehogy elsétáljunk a Szent Péter láncairól elnevezett templom mellett, ugyanis a szövevényes utcácskákban könnyű volt eltévedni. Szerencsére rögtön megpillantottuk azt a hangulatos, vadszőlővel befutott régi házat, melynek ódon átjárója a San Pietro in Vincoli térre, a templomhoz vezetett. A templom semmi különös, a többi római templomhoz képest egyszerű, és meglehetősen dísztelen, ami persze nem hátránya, viszont két dologról is nagyon híres; egyrészt itt őrzik Szent Péter láncait, melyekben a Mamertinus börtönben sínylődött, és amelyek egy ideig Konstantinápolyban voltak. Az 5. század elején Eudoxia kelet-római császárnő az egyiket elküldte leányának Rómába, aki azt I. Leó pápának adományozta. Ekkor épült a templom a lánc elhelyezésére, majd később a másik lánc is ide került, ahol csodával határos módon összekapcsolódott párjával. A templom másik érdekessége Michelangelo csodálatos Mózes szobra, amely eredetileg II. Gyula pápa síremlékéhez készült. Végül azonban csak Mózes alakja és a Haldokló rabszolgák készültek el, az utóbbiak Párizsba és Firenzébe kerültek később. A bibliai alak kompozíciója, megjelenítése és erőt sugárzó szobra azonban így is lenyűgöző, bár van egy kicsiny hibája: fején az ördögi szarvak az Ószövetség héber szövegének félrefordítása következtében születtek, eredetileg fénysugaraknak kellett volna lenniük. Igaz, Michelangelonak ezek a tökéletlenségükben is tökéletes szobrai (a híres Dávid sem hibátlan, ugyanis, ha kinyújtaná behajlított lábát, láthatóvá válna, hogy az mennyivel hosszabb a másiknál; a művész azonban kontraposztba helyezett kompozíciójával ügyesen feloldotta ezt az „aprócska” hibát) még így is milliókat vonzanak a kiállított művek megcsodálására, s méltán tartják őket a világörökség legszebb darabjai között számon.
Ezután visszasétáltunk az ellenkező irányban található Santa Maria Maggiore bazilikához, amely Róma négy legnagyobb bazilikájának egyike, és amely a szakértők szerint talán a legszerencsésebben ötvözi magában a különféle építészeti stílusokat, nekem azonban ez a templom tetszett legkevésbé. Csupán egy volt a megszokott, gazdagon díszített, leginkább reneszánsz, illetve barokk stílusú, hatalmas székesegyházak közül. Függetlenül attól, hogy eredetileg még az 5. században épült, mára már teljesen elveszítette koraközépkori vonásait, csupán románkori harangtornya és a főhajó bibliai jeleneteket ábrázoló mozaikjai bizonyítják, hogy milyen régi. Hatalmas, túldíszített, háromhajós, oszlopos hosszházából különféle kápolnák nyílnak, de még ezek is akkorák, amelyek önmagukban is megállnák a helyüket. Aranyozott, kazettás mennyezetének dúsan fénylő alapanyagát állítólag még Kolombusz hozta első amerikai útjáról. A Rómában megszokott, oltár feletti baldachin itt is megtalálható, ez esetben vörös porfírból – mely az uralkodók köve volt – és bronzból készült a 18. században. A főoltár alatti ún. confessio, bár nagyon látványos volt IX. Pius pápa hatalmas fehér márványból faragott térdeplő alakjával, sajnos nem derült ki számomra, hogy kinek a sírját rejti.
Mire kiértünk a templomból, már esett, bár annyira azért nem intenzíven, hogy lehetetlen legyen tőle sétálni. Ezért úgy döntöttünk, hogy gyalog folytatjuk utunkat, bár nem volt egyszerű eldönteni, hogy merre is induljunk el, minthogy következő úti célunk meglehetősen távol esett az Esquilinon fekvő templomoktól, ráadásul a Janiculum és a Trastevere irányába egyáltalán nem ment metró, a busz- és villamos-összeköttetés, pedig meglehetősen átláthatatlan volt. Róma egyik legkeletibb negyedéből kellett volna eljutnunk a Teverén túl fekvő nyugati negyedekbe. A dimbes-dombos, romantikus, Esquilinon húzódó utcácskákon keresztül valahogy eljutottunk a Colosseum környékére, legalábbis láttuk a falait valamelyik keresztutca végén, bár nehezen tudtuk követni a térképet, hogy merre is lenne célszerű haladnunk. De a hatalmas ellipszis legalább biztos pontot jelentett. Az eső kitartóan csepergett továbbra is, de szerencsére nem volt nagyon zavaró, így egészen kellemesen tudtunk nézelődni közben; azt hiszem, túl jutottunk a holtponton, már ami fáradt lábaink tiltakozását illette. Valószínűleg az is jót tett, hogy előző nap nem terheltük túl nagyon magunkat, és többet tudtuk pihentetni. Az eldugott, szűk utcákban csodálatosan kialakított, falikutakkal, örökzöldekkel, szobrokkal díszített kapualjakat, a házak legfelső emeletein tágas, dús növényektől pompázó teraszokat láttunk, máshol ritka veteránautót fotóztunk, és bár fogalmunk sem volt, merre járhatunk, nagyon élveztük a hamisítatlan római hangulatot. Az Esquilino és a Quirinale aljának szűk utcácskáin tehát valahogy átvágtunk, míg ki nem értünk a Piazza Veneziára, s amikor megpillantottuk a hófehér monstrumot, tudtuk, végre ismét beazonosítható helyen járunk. Ráadásul megint sikerült további közlekedési pontokat találnunk, ugyanis az útikönyv szerint a közelből indult a 44-es busz, a Lungoteverén közlekedő 23-as busznak pedig valamivel arrébb, Marcellus színházánál volt egy megállója.
Végül sikerült átkeverednünk a Tevere nyugati partjára, s bár fogalmunk sem volt, hogy ahol éppen vagyunk, az még a Trastevere, vagy már a Janiculum, mindenesetre nagyjából beazonosítottuk, hogy merre is kell továbbmennünk a Füvészkerthez. Igyekeztünk a folyóparton maradni, már amennyire lehetett, nehogy véletlenül eltévedjünk. Mint utóbb kiderült, a régies hangulatú, festői utcácskák, amelyek olyan rendszertelenül kanyarogtak, hogy képtelenség volt bármiféle logikát is találni rendszerükben, és ahol egyébként kedves, hangulatos kávézók és családias trattoriák sorakoztak, bizony a Trastevere volt, aminek már csak azért is örülök, mert nekem nagy szívfájdalmam lett volna, ha ezt a híres, Fellini filmjeiben gyakran feltűnő negyedet idő hiányában kihagytuk volna. Márpedig akkor nagyon is úgy festett, hogy erre a negyedre nem lesz időnk. Menet közben beültünk egy kávéra, és egy fél órás pihenésre, majd rendületlenül folytattuk utunkat tovább. Sajnos azonban hiába igyekeztünk – igaz, a csepegő eső sokat rontott volna amúgy is a hangulaton – mert a Füvészkert zárva volt. Következő célunk a közeli Villa Farnesina lett volna, azonban ez is zárva volt, úgyhogy tanácstalanul álltunk, hogy akkor mi is maradt még a környéken, amit megnézhetnénk? Sajnos az eső nem tette lehetővé, hogy nagyszabású szabadtéri programot keressünk, ráadásul az idő is korlátozott bennünket, ezért aztán még egy utolsó ötlet maradt: sétáljunk fel az Angyalvárig, aztán onnan haza. Úgyis egyre jobban esett az eső, már nem igazán volt értelme más programot keresni.
Mire elindultunk a reptérre, már annyira szakadt az eső, hogy bőrig áztunk, amíg elértünk a szállásunktól egy metrómegállóra lévő Cornelia megállóig, ahonnan a reptéri busz indult, és felszerelkezve a nehéz bőröndökkel, egyéb csomagokkal és az esernyőkkel, egy kisebbfajta tragikomédiába illett versenyfutásunk az idővel. Nemcsak cipőink, de még a bőröndök is átáztak, és egyáltalán örülhettünk annak, hogy abban a fejetlen római dugóban, amit a leesett csapadék produkált, egyáltalán elértük a gépünket.
Igaz, hogy több kellemetlenség is adódott, de végeredményben jól éreztük magunkat, rengeteg kellemes emlékkel és csodaszép élménnyel töltődtünk fel, és végeredményben egy igen vidám és jó hangulatú út volt. Igaz, arra a kérdésre, hogy mi tetszett legjobban, továbbra sem tudok választ adni, hiszen minden látnivaló a saját tulajdonsága miatt tetszett, és nem volt két egyforma program sem. Azt, amiért elsősorban oda mentem, megkaptam. Egy tömény ókori kiruccanást abba a városba, amely egykor az ismert világ ura volt. Csak mindemellé még nem várt grátisz élmény is járt: a Via Appia a maga érintetlenségével, Tivoli a csendjével és nyugalmasságával, Bernini barokk kút és szobor-orgiája, a csendes kis Quo Vadis templom minden könyvbeli emlékével, a hangulatos római utcák hamisítatlan itáliai hangulatukkal, a meghatódottság, amit a keresztény világ szívében érezhettem, és egy még szorosabbra fűződő barátság útitársammal, akinek megköszönöm kellemes társaságát, amihez Róma adta a felejthetetlen hangulatot. Persze, így is maradtak még olyan látnivalók, amelyek – idő híján – kimaradtak programunkból, mint például a Forumon a Casa dei Cavalieri di Rodi (a máltai lovagrend Szt. János rendjének priorátusa), melynek fenséges loggiája a Traianus forum fölé magasodik, vagy a Santa Maria sopra Minerva templom, az előtte magasodó Bernini-féle elefántos obeliszkkel, és az első római jezsuita templom, a Gesù, a Piazza della Rotonda környékén. A Pincio-kert a Piazza di Spagna negyedben, az Area Sacra az Argentina téren, a bájos teknősbékás kút (Fontana delle Tartarughe), vagy egy kellemes séta a Via Giulián, a Campo de’ Fiori városrészben. A Quirinálén Diocletianus thermái, a Museo Nazionale Romano, ahol a legtöbb ókori leletet őrzik, és a Mózes-kút, amit most nem láthattunk. Az Esquilino negyed több gyönyörű nevezetessége is kimaradt, ilyen Gallienus íve, Maecenas auditoriuma, vagy Nero Aranyháza, a Domus Aurea is. A Lateránon a Scala Santa (szent lépcső) és a Sancta Sanctorum, vagyis a Szentek szentje, amelyek egy épületen belül találhatóak, a Santa Croce in Gerusalemme templom, melyet Constantinus császára anyja, Szent Heléna alapított, a Santo Stefano Rotondo és a San Clemente templomok (ez utóbbi alsóbb szintjein más-más korból származó maradványokat rejt). Az ókori kapu, Dolabella íve, a Villa Celimontana kellemes parkja, a Scipiók sírboltja, illetve Drusus íve a Caracalla negyedben, valamint a Caius Cestius piramis az Aventinon. A Santa Cecilia in Trastevere templom, ahol a szentet eltemették, valamint alatta Cecilia házának maradványai a Trastevere negyedben, míg a Janiculumon a Villa Farnesina és a Füvészkert, melyeket ez alkalommal nem tudtunk megnézni. A Veneto negyedben pedig a Santa Maria della Vittoria templom, ahol Bernini egyik legnagyszerűbb alkotása, a Szent Teréz eksztázisa látható, valamint egy kellemes séta a Via Veneton, mely az 1960-as évek Rómájának legdivatosabb sétálóutcája volt. Róma környékén is számos látnivaló lenne még, amit szívesen felkeresnék, így a San Paolo fuori le Mura templomot a Via Ostiensén, a csodálatos Villa Borghesét, melynek gyűjteménye és parkja is varázslatos, illetve a Villa Giuliát, mely a Villa Borghesétől nem messze található, és világhírű az etruszk gyűjteménye. Tivoliban most kimaradt a Villa d’Este és a Villa Gregoriana, melyek gyönyörű, pihentető parkjaikkal hívogatnak, illetve Ostia, Róma tengerpartja, ahol ókori maradványokat tártak fel (Ostia Antica).
Ez mind kimaradt programunkból, ám az egy hétbe most „csak” ennyi fért bele. De nem bánom, így legalább legközelebb is bőven lesz olyan nevezetesség, amelyeket felkereshetek. Hát persze, hogy vissza fogok menni még Rómába!
Elragadtatva szemlélem a napsütötte tájat az apró repülőablakon keresztül. Alattunk a végtelen, kéken csillogó tenger, melyet apró hullámok fodroznak, majd a Lipari-szigetek néhány kicsiny földdarabja következik. Már csak néhány perc, és leszállunk Reggio Calabriában, melyet a keskeny Messinai-szoros választ el Szicíliától. A következő pillanatban azonban vészesen rázkódni kezd a repülőgép: szárnyai úgy verdesnek, akár egy vergődő madár lenne, végül belerepülünk egy légüres térbe, s a következő pillanatban, mintha zuhannánk. Néhányan felsikoltanak. Levegőt sem merek venni, úgy megijedek, csak szorítom a karfát, de pár pillanat múlva már minden rendben. Végre kibontakozik alattunk előbb a szicíliai Messina színes látképe, majd a szoros, s egy éles kanyarral, félelmetes sebességgel pattogva ereszkedünk rá a kifutóra. Remegő lábakkal hagyom el a gépet, de a napsütötte, nyüzsgő Calabria már mosolyog rám.
Olasz vendéglátónk nevetve szabadkozik: ez itt egészen szokásos landolás, hiszen ami a széljárást illeti, a Jón- és Tirrén-tengert elválasztó Szicília igazi választóvonal. Hegyes, völgyes domborzatáról gyakran gurulnak le szeszélyes áramlatok, majd belevegyülnek a tenger felől érkező légmozgásba. Fent a magasban is kiszámíthatatlan szelek kavarognak, melyek váratlanul, kíméletlenül dobálják a repülőket, s ha lassabban ereszkednének le a kifutópályára, elsodorná őket. A változékony széllökések a szorosban közlekedő hajókat is erősen próbára teszik, melyekre emellett a két tenger ellentétes árapályából adódó áramlatok és félelmetes örvények is veszélyt jelenthetnek. Ez a történet már nekem is ismerős.
Homérosz az Odüsszeiában írta meg a szorost őrző két szörny, Scylla és Charybdis történetét. A calabriai parton ugatva üvöltő Scylla egykor gyönyörű tengeri nimfa volt, akibe Glaukos tengeristen beleszeretett, de ő nem viszonozta érzéseit. Az isten tanácsot kért Kirkétől, a boszorkánytól, aki mivel szerelmes volt Glaukosba, féltékenységében megmérgezte a tengert, ahol Scylla fürödni szokott, így amikor a nimfa belemerült a vízbe, ágyékából hat rettentő kutyafej nőtt ki, mindegyikben három szörnyű fogsorral, és hosszan kígyózó polipszerű karokkal, melyekkel elragadta a hajósokat. Charybdis a vele szemközti partokat tartotta rettegésben: ő is nimfa volt egykor, akit Zeusz bosszúból, mert megette Héraklész néhány marháját, szörnnyé változtatott. Olyan örvény lett, amely naponta háromszor szívja be, és zúdítja ki a vizet. Nem lehetett úgy átkelni a Messinai-szoroson, hogy valamelyik szörny ne veszélyeztette volna a hajósok életét.
Néhány óra múlva megérkezünk a festői Scilla városába. A meredeken leomló sziklás partvidék homokos fövenybe fut a település első házai előtt. A parton strandolók százai napoznak, míg felettük az ódon épületek, majd a zöldellő hegyoldal farkas szemet néz a szicíliai földnyelvvel, mely előtt a fodrozódó vízben Charybdis nyeli a hullámokat. A városka közepén sziklás kiszögellés nyúlik a tengerbe, rajta a középkori Ruffo-erőd masszív tömbjével, melynek aljában, egy barlangban élt hajdanán Scylla, a szörny. A sziklától északra húzódó régi városrész neve Chianalea, mely az errefelé sűrűn előforduló kardhal archaikus szinonimájából ered. A kardhal-halászatra azok a furcsa formájú kis halászhajók is utalnak, melyeket több helyen is megfigyelhetünk a környező vizeken: húsz méter magas „antennájukról”, és hasonló hosszúságú orr-nyúlványukról lehet őket felismerni.
E nemes halakat április és szeptember között halásszák a Bíbor-part (Costa Viola) vizein, az úgynevezett „Passerelle” nevű, szokatlan küllemű hajókkal. A halászok először mindig a nőstényt fogják el, hiszen a hím követi foglyul ejtett párját, s ezután már könnyebb elkapni őt is. Ha fordítva történik, és először a hímet ejtik el, a nőstény elúszik, hogy új párt keressen magának.
Locri városa ma is létezik, de kicsit keletebbre az ókori településtől. A sárgás, okker színű, szegényes épületek egészen más hangulatot tükröznek, mint a Tirrén-tenger partvidékén sorakozó városok. Az utcákat, házakat nézve olyan benyomásom támad, mintha errefelé forgatták volna a Keresztapa című filmet. Nem lepődnék meg, ha egyszer csak a fiatal Don Corleonét pillantanám meg az apró kávézó teraszán ülve. Élő színfalak egy dél-itáliai maffia-film jeleneteihez. A városból kanyargó út visz a közeli Geracéba, a hegytetőn álló, koraközépkori miliőt tükröző kis faluba. A szürkésfehér, ódon templomok közül sokat a korai középkorban emeltek: a história úgy tartja, hogy a városkában mintegy 800 kegyhely állt egykor – kezdve az ókori görög és római, majd bizánci, normann és reneszánsz épületekkel együtt. Természetesen Geracénak is megvannak a maga legendái: az egyik úgy meséli, hogy a X. században a lakók anyatejből készült ricotta sajton vészelték át a szaracénok támadását, míg egy másik San Antonio del Castello csodálatos vízfakasztásáról számol be, mely a kastély melletti barlangban történt.
A XIX. században megjelent olasz szervezett bűnözés – a maffia – calabriai szervezete, melynek eredete ismeretlen, éppúgy a legendák ködébe vész, mint az ismertebb Cosa Nostra, a szicíliai-amerikai maffia története. Az elmaradott területek szegény lakosságának férfi tagjai, akiket a nép is támogatott, szembekerültek a korrupt arisztokráciával, és a kormánnyal, s létrehozták a ’ndranghetát, mint védelmi szervezetet. A szervezet tagjai a Cosa Nostrával ellentétben szigorú, vérségi kapcsolatban állnak egymással, a kapcsolatrendszer pedig keresztapaság és egymás közötti házasság alapján szerveződik. A sejteket a családok alkotják, melyek családfőjükről, vagy szülővárosukról kapják nevüket. A ’ndrangheta működése a legkisebb lopásoktól, zsarolásoktól kezdve egészen a legfelsőbb, politikai szinten történő bűntényekig terjed, s az erős családi kötelékek miatt szinte lehetetlen közéjük beépülni.
Calabria legnépesebb települése már az ókorban is jelentős polisnak számított: Kr.e. 720-ban a legelső dél-itáliai kolóniák között alapították a khalkisiak és a messénaiak. A város hajdani dicsőségét őrzi az a két híres ókori bronzszobor, melyeket a Magna Graecia Nemzeti Múzeumban láthatunk: a Riace-ben 1972-ben megtalált két alak harcosokat vagy királyokat ábrázol, és a Kr.e. V-IV. században készülhettek. Reggio másik nevezetessége a csodálatos tengerparti sétány, a Lungomare Falcomata, melyet méltán neveznek Itália legszebb kilométerének. Szebbnél-szebb villák és paloták sorakoznak a pálmákkal és örökzöldekkel beültetett mediterrán korzó mentén, így a Villa Zerbi, a Palazzo Spinelli, vagy a Palazzo Zani, míg a víz felőli oldalon egész éjszaka nyüzsgő szórakozóhelyek sorjáznak. A város stratégiai jelentőségére pedig a hatalmas Aragón-kastély masszív tömbje vigyáz, melynek helyén már a VI. században is erőd állt.
A magas, kiugró szikláról figyelő Pizzo a Santa Eufemia-öböl legnagyobb városa. Hosszú lépcsősoron sétálunk le az eldugott tengerpartra, hogy felkeressük a kis Piedigrotta sziklakápolnát, mely egy apró öböl mellett található. A XVII. században kialakított kegyhely egy halászbárka hajótörésének emlékét őrzi, melynek kapitánya fogadalmat tett Szűz Máriának, ha megmenekülnek, templomot emel ennek tiszteletére. A grottát faragott alakok csoportképei díszítik, s harangja az egykor itt szerencsétlenül járt bárka sajátja volt. Pizzo másik nevezetessége a szikla peremén magasodó Aragón-vár, mely arról híres, hogy 1815-ben itt végezték ki Napóleon egyik tisztjét, Joachim Muratot, aki I. Joachim néven egy darabig Nápoly királya volt. Pizzo népszerűsége a legkorábbi időktől töretlen: Cicero legkedvesebb üdülőhelye volt, s a legenda szerint nem csak Odüsszeusz, hanem Szent Péter is megpihent a városban, útban Róma felé.
Odüsszeusz – aki Kirkétől (ma Circeo-fok) az Eufemia-öböl érintésével dél felé hajózott – legközelebb a Capo Vaticano meseszép, vadregényes partvidékén kötött ki. Az apró öblökkel, élesen kiugró és meredeken leomló sziklakiszögellésekkel, és számtalan barlanggal tagolt tengerpart neve jóshelyre utal. A Vaticano jelentése, ’a prófécia helye’. Az ókorban ugyanis itt kötöttek ki a halászok, hogy a barlangok valamelyikében megbújó orákulumtól előrejelzést kérjenek: vajon szerencsésen átkelhetnek-e a Messinai-szoroson, elkerülve Scyllát és Charybdist, vagy inkább el se induljanak? Az apró falvakkal, kisebb városkákkal tarkított tengerpartot a világ egyik legszebb vidékének tartják, melyet valószínűleg csak a polip-, muréna-, tengeri és fűrészes sügér halászok ismernek, hiszen a tömegturizmus eddig még nem fedezte fel a partvidéket.
Talán az egész Tirrén-tengerpart legromantikusabb városa Tropea, ahová délután érkezünk meg. A sziklapárkányon elhelyezkedő települést tágas hagymaföldek ölelik körül, hiszen a térség híres exportcikke a könnyű, édeskés lilahagyma, melyet számos helyi különlegességeket árusító üzletben fürtökben vásárolhatunk. A szűk utcácskákon, keskeny sikátorokon és bájos kis tereken késő éjszakáig hömpölyög a tömeg: helyiek és turisták ezrei élvezik a hely különleges atmoszféráját. A sziklaperem szélén kialakított panorámateraszról lélegzetelállító kép tárul a szemem elé: lent a homokos tengerparton, mely mintegy félszigetet alkotva benyúlik a mélykék vízbe, egy újabb hatalmas szikla magasodik, aminek tetejére ódon szentélyt építettek. Bal felől hatalmas betonívekkel megerősítve a város tekint le a tengerre, s a régi épületek szinte egybeolvadnak az alapként szolgáló sziklákkal.
Rövid andalgás után a naplemente visszahúz a teraszra, s miközben magam elé képzelem a városalapító Héraklészt, megértem, miért esett választása a tengerpart eme ékszerére. A mondák hőse, Hispániából visszatérvén szeretett bele ebbe a vidékbe, melyet ’Istenek partjának’ nevezett el, s várost alapított Héra tiszteletére. A drámai színeket öltő alkonyi horizonton kibontakozik előttem Odüsszeusz Bolygó Szikláinak egyike, a magányos tengeri vulkán, a Stromboli, mely színpompás éjszakai kitöréseivel a benne gyönyörködőket a mítoszok hőskorába repíti vissza.
utazni kell 