Mítoszok és legendák földjén – Calabria

Az „olasz csizma orra” ősidők óta lakott vidék: megfordultak itt különféle italicus törzsek, görög gyarmatosítók, rómaiak, normannok, majd a XIX. század közepéig a Szicíliai Királysághoz tartozott. Ez a szegény és elmaradott terület azonban csodálatos természeti környezettel, sajátságos hangulattal, és számos, a vidékhez kötődő legendával büszkélkedik.

Elragadtatva szemlélem a napsütötte tájat az apró repülőablakon keresztül. Alattunk a végtelen, kéken csillogó tenger, melyet apró hullámok fodroznak, majd a Lipari-szigetek néhány kicsiny földdarabja következik. Már csak néhány perc, és leszállunk Reggio Calabriában, melyet a keskeny Messinai-szoros választ el Szicíliától. A következő pillanatban azonban vészesen rázkódni kezd a repülőgép: szárnyai úgy verdesnek, akár egy vergődő madár lenne, végül belerepülünk egy légüres térbe, s a következő pillanatban, mintha zuhannánk. Néhányan felsikoltanak. Levegőt sem merek venni, úgy megijedek, csak szorítom a karfát, de pár pillanat múlva már minden rendben. Végre kibontakozik alattunk előbb a szicíliai Messina színes látképe, majd a szoros, s egy éles kanyarral, félelmetes sebességgel pattogva ereszkedünk rá a kifutóra. Remegő lábakkal hagyom el a gépet, de a napsütötte, nyüzsgő Calabria már mosolyog rám.

Olasz vendéglátónk nevetve szabadkozik: ez itt egészen szokásos landolás, hiszen ami a széljárást illeti, a Jón- és Tirrén-tengert elválasztó Szicília igazi választóvonal. Hegyes, völgyes domborzatáról gyakran gurulnak le szeszélyes áramlatok, majd belevegyülnek a tenger felől érkező légmozgásba. Fent a magasban is kiszámíthatatlan szelek kavarognak, melyek váratlanul, kíméletlenül dobálják a repülőket, s ha lassabban ereszkednének le a kifutópályára, elsodorná őket. A változékony széllökések a szorosban közlekedő hajókat is erősen próbára teszik, melyekre emellett a két tenger ellentétes árapályából adódó áramlatok és félelmetes örvények is veszélyt jelenthetnek. Ez a történet már nekem is ismerős.

Homérosz az Odüsszeiában írta meg a szorost őrző két szörny, Scylla és Charybdis történetét. A calabriai parton ugatva üvöltő Scylla egykor gyönyörű tengeri nimfa volt, akibe Glaukos tengeristen beleszeretett, de ő nem viszonozta érzéseit. Az isten tanácsot kért Kirkétől, a boszorkánytól, aki mivel szerelmes volt Glaukosba, féltékenységében megmérgezte a tengert, ahol Scylla fürödni szokott, így amikor a nimfa belemerült a vízbe, ágyékából hat rettentő kutyafej nőtt ki, mindegyikben három szörnyű fogsorral, és hosszan kígyózó polipszerű karokkal, melyekkel elragadta a hajósokat. Charybdis a vele szemközti partokat tartotta rettegésben: ő is nimfa volt egykor, akit Zeusz bosszúból, mert megette Héraklész néhány marháját, szörnnyé változtatott. Olyan örvény lett, amely naponta háromszor szívja be, és zúdítja ki a vizet. Nem lehetett úgy átkelni a Messinai-szoroson, hogy valamelyik szörny ne veszélyeztette volna a hajósok életét.

Néhány óra múlva megérkezünk a festői Scilla városába. A meredeken leomló sziklás partvidék homokos fövenybe fut a település első házai előtt. A parton strandolók százai napoznak, míg felettük az ódon épületek, majd a zöldellő hegyoldal farkas szemet néz a szicíliai földnyelvvel, mely előtt a fodrozódó vízben Charybdis nyeli a hullámokat. A városka közepén sziklás kiszögellés nyúlik a tengerbe, rajta a középkori Ruffo-erőd masszív tömbjével, melynek aljában, egy barlangban élt hajdanán Scylla, a szörny. A sziklától északra húzódó régi városrész neve Chianalea, mely az errefelé sűrűn előforduló kardhal archaikus szinonimájából ered. A kardhal-halászatra azok a furcsa formájú kis halászhajók is utalnak, melyeket több helyen is megfigyelhetünk a környező vizeken: húsz méter magas „antennájukról”, és hasonló hosszúságú orr-nyúlványukról lehet őket felismerni.

E nemes halakat április és szeptember között halásszák a Bíbor-part (Costa Viola) vizein, az úgynevezett „Passerelle” nevű, szokatlan küllemű hajókkal. A halászok először mindig a nőstényt fogják el, hiszen a hím követi foglyul ejtett párját, s ezután már könnyebb elkapni őt is. Ha fordítva történik, és először a hímet ejtik el, a nőstény elúszik, hogy új párt keressen magának.

Átvágunk a zöldellő, dús lombú Aspromonte-hegység kanyargó útján, majd amikor elkezd laposodni a táj, elénk tárul a Jón-tenger partvidéke. A szelíd lankákon citrus ültetvények, olajfaligetek és rózsaszín virágú oleander fák váltják egymást. Ez már az ókori Magna Graecia (Nagy-Görögország) napsütötte vidéke, melyet a Kr.e. IX-VIII. század során hódítottak meg a hellén telepesek. Gazdag, virágzó gyarmatvárosok – Croton, Locri Epizephyrii, Rhegium – nőttek ki a földből rövid idő alatt, s hamarosan a mitológia sokszínű szereplőivel is benépesítették a partvidéket. Egyesek szerint itt terült el Kalypso nimfa birodalma: amikor Odüsszeusz hajótörést szenvedett, az asszony megmentette, majd hét évig vendégül látta társaival együtt, de közben beleszeretett a hősbe, s örök fiatalságot ígért neki, ha vele marad.

Locri városa ma is létezik, de kicsit keletebbre az ókori településtől. A sárgás, okker színű, szegényes épületek egészen más hangulatot tükröznek, mint a Tirrén-tenger partvidékén sorakozó városok. Az utcákat, házakat nézve olyan benyomásom támad, mintha errefelé forgatták volna a Keresztapa című filmet. Nem lepődnék meg, ha egyszer csak a fiatal Don Corleonét pillantanám meg az apró kávézó teraszán ülve. Élő színfalak egy dél-itáliai maffia-film jeleneteihez. A városból kanyargó út visz a közeli Geracéba, a hegytetőn álló, koraközépkori miliőt tükröző kis faluba. A szürkésfehér, ódon templomok közül sokat a korai középkorban emeltek: a história úgy tartja, hogy a városkában mintegy 800 kegyhely állt egykor – kezdve az ókori görög és római, majd bizánci, normann és reneszánsz épületekkel együtt. Természetesen Geracénak is megvannak a maga legendái: az egyik úgy meséli, hogy a X. században a lakók anyatejből készült ricotta sajton vészelték át a szaracénok támadását, míg egy másik San Antonio del Castello csodálatos vízfakasztásáról számol be, mely a kastély melletti barlangban történt.

A XIX. században megjelent olasz szervezett bűnözés – a maffia – calabriai szervezete, melynek eredete ismeretlen, éppúgy a legendák ködébe vész, mint az ismertebb Cosa Nostra, a szicíliai-amerikai maffia története. Az elmaradott területek szegény lakosságának férfi tagjai, akiket a nép is támogatott, szembekerültek a korrupt arisztokráciával, és a kormánnyal, s létrehozták a ’ndranghetát, mint védelmi szervezetet. A szervezet tagjai a Cosa Nostrával ellentétben szigorú, vérségi kapcsolatban állnak egymással, a kapcsolatrendszer pedig keresztapaság és egymás közötti házasság alapján szerveződik. A sejteket a családok alkotják, melyek családfőjükről, vagy szülővárosukról kapják nevüket. A ’ndrangheta működése a legkisebb lopásoktól, zsarolásoktól kezdve egészen a legfelsőbb, politikai szinten történő bűntényekig terjed, s az erős családi kötelékek miatt szinte lehetetlen közéjük beépülni.

Kora este van, mire visszaérünk Reggioba. A szürkés felhőkön keresztül gyönyörűen szűrődnek át a napsugarak, s aranyló fénybe vonják a szicíliai partszakasz egy kis részét. De sajnos hiába is pásztázom figyelmesen a Messinai-szoros feletti levegőt, Reggio egyik leghíresebb látványossága most csak nem akar feltűnni. Azt mondják, hogy gyakran pasztellszínben tündöklő épületek, városrészek jelennek meg a víz és az ég között lebegve, de olyan közel, hogy még az ott élő emberek is láthatók. Ez a ’fata morgana’ káprázata, a délibáb optikai csalódása, mely a calabriai partokról látható, ha a tenger és a széljárás csendes. A legenda szerint I. Roger normann királyt is megbabonázta: Fata Morgana, aki Arthur király testvére, és a mágus Merlin tanítványa volt, rá akarta venni a királyt Szicília elfoglalására, ezért varázsvesszejével oly közelinek jelenítette meg a szigetet, hogy Roger akár meg is érinthette volna, ő azonban nem trükkel akarta megszerezni azt magának.

Calabria legnépesebb települése már az ókorban is jelentős polisnak számított: Kr.e. 720-ban a legelső dél-itáliai kolóniák között alapították a khalkisiak és a messénaiak. A város hajdani dicsőségét őrzi az a két híres ókori bronzszobor, melyeket a Magna Graecia Nemzeti Múzeumban láthatunk: a Riace-ben 1972-ben megtalált két alak harcosokat vagy királyokat ábrázol, és a Kr.e. V-IV. században készülhettek. Reggio másik nevezetessége a csodálatos tengerparti sétány, a Lungomare Falcomata, melyet méltán neveznek Itália legszebb kilométerének. Szebbnél-szebb villák és paloták sorakoznak a pálmákkal és örökzöldekkel beültetett mediterrán korzó mentén, így a Villa Zerbi, a Palazzo Spinelli, vagy a Palazzo Zani, míg a víz felőli oldalon egész éjszaka nyüzsgő szórakozóhelyek sorjáznak. A város stratégiai jelentőségére pedig a hatalmas Aragón-kastély masszív tömbje vigyáz, melynek helyén már a VI. században is erőd állt.

A magas, kiugró szikláról figyelő Pizzo a Santa Eufemia-öböl legnagyobb városa. Hosszú lépcsősoron sétálunk le az eldugott tengerpartra, hogy felkeressük a kis Piedigrotta sziklakápolnát, mely egy apró öböl mellett található. A XVII. században kialakított kegyhely egy halászbárka hajótörésének emlékét őrzi, melynek kapitánya fogadalmat tett Szűz Máriának, ha megmenekülnek, templomot emel ennek tiszteletére. A grottát faragott alakok csoportképei díszítik, s harangja az egykor itt szerencsétlenül járt bárka sajátja volt. Pizzo másik nevezetessége a szikla peremén magasodó Aragón-vár, mely arról híres, hogy 1815-ben itt végezték ki Napóleon egyik tisztjét, Joachim Muratot, aki I. Joachim néven egy darabig Nápoly királya volt. Pizzo népszerűsége a legkorábbi időktől töretlen: Cicero legkedvesebb üdülőhelye volt, s a legenda szerint nem csak Odüsszeusz, hanem Szent Péter is megpihent a városban, útban Róma felé.

Odüsszeusz – aki Kirkétől (ma Circeo-fok) az Eufemia-öböl érintésével dél felé hajózott – legközelebb a Capo Vaticano meseszép, vadregényes partvidékén kötött ki. Az apró öblökkel, élesen kiugró és meredeken leomló sziklakiszögellésekkel, és számtalan barlanggal tagolt tengerpart neve jóshelyre utal. A Vaticano jelentése, ’a prófécia helye’. Az ókorban ugyanis itt kötöttek ki a halászok, hogy a barlangok valamelyikében megbújó orákulumtól előrejelzést kérjenek: vajon szerencsésen átkelhetnek-e a Messinai-szoroson, elkerülve Scyllát és Charybdist, vagy inkább el se induljanak? Az apró falvakkal, kisebb városkákkal tarkított tengerpartot a világ egyik legszebb vidékének tartják, melyet valószínűleg csak a polip-, muréna-, tengeri és fűrészes sügér halászok ismernek, hiszen a tömegturizmus eddig még nem fedezte fel a partvidéket.

Talán az egész Tirrén-tengerpart legromantikusabb városa Tropea, ahová délután érkezünk meg. A sziklapárkányon elhelyezkedő települést tágas hagymaföldek ölelik körül, hiszen a térség híres exportcikke a könnyű, édeskés lilahagyma, melyet számos helyi különlegességeket árusító üzletben fürtökben vásárolhatunk. A szűk utcácskákon, keskeny sikátorokon és bájos kis tereken késő éjszakáig hömpölyög a tömeg: helyiek és turisták ezrei élvezik a hely különleges atmoszféráját. A sziklaperem szélén kialakított panorámateraszról lélegzetelállító kép tárul a szemem elé: lent a homokos tengerparton, mely mintegy félszigetet alkotva benyúlik a mélykék vízbe, egy újabb hatalmas szikla magasodik, aminek tetejére ódon szentélyt építettek. Bal felől hatalmas betonívekkel megerősítve a város tekint le a tengerre, s a régi épületek szinte egybeolvadnak az alapként szolgáló sziklákkal.

Rövid andalgás után a naplemente visszahúz a teraszra, s miközben magam elé képzelem a városalapító Héraklészt, megértem, miért esett választása a tengerpart eme ékszerére. A mondák hőse, Hispániából visszatérvén szeretett bele ebbe a vidékbe, melyet ’Istenek partjának’ nevezett el, s várost alapított Héra tiszteletére. A drámai színeket öltő alkonyi horizonton kibontakozik előttem Odüsszeusz Bolygó Szikláinak egyike, a magányos tengeri vulkán, a Stromboli, mely színpompás éjszakai kitöréseivel a benne gyönyörködőket a mítoszok hőskorába repíti vissza.

Az ógörög nyelv továbbélése

Néhány calabriai falu ma is őrzi ősi múltját, mely az ógörög kolonizációban gyökerezik: Bova Superiore, Bova Marina, Roccaforte del Greco, Condofuri, Bagaladi, Polizzi, Gallicianò és Mélito di Porto Salvo lakói mindmáig görögül beszélnek. Dialektusukat az UNESCO a veszélyeztetett nyelvek között tartja számon, ami azért jelentős, mivel elzártságuk miatt az ógörög egy rendkívül tiszta formáját tudták megőrizni. A grico (griko, vagy greco-calabro) nyelvet beszélő calabriaiak Bovesia régió nehezen megközelíthető hegyes vidékein élnek, mégis a nyelvjárást komolyan veszélyezteti a modern életforma mindenhová begyűrűző gyakorlata.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Város a Boszporusz partján – Isztambul

Byzantion, Konstantinápoly, Isztambul – mindezek az elnevezések egyetlen csodálatos keleti metropoliszt illetnek, mely egyben Európa egyik legkülönlegesebb városa is. Mára, Ankarával szemben ugyan elvesztette fővárosi privilégiumát, de az itt megtalálható történelmi, művészeti, és vallási emlékek átmentették kulturális vezető szerepét. 2010-ben az Európai Unió tanácsa Pécs és Essen mellett az egyik Kulturális Fővárosnak választotta.

„Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa.”– mondta a városról Napóleon, s nem véletlenül. A csodálatos város fekvésének köszönhetően mindig is jelentős szerepet töltött be Kelet és Nyugat között. A Fekete- és a Földközi-tenger közti átjárás ellenőrzése olyan előnyökhöz juttatta az egykori Oszmán Birodalmat, mely állandó konfliktushelyzetet teremtett Oroszországgal. Ugyanakkor Isztambul a Kelet Kapujaként is igazi csáberőt jelentett a történelem során, s jelent ma is turisták millióinak. Hiszen nem csupán stratégiai jelentősége miatt oly vonzó ez a két kontinens peremén megszületett város: a Boszporusz és a Márvány-tenger partján, a festői Aranyszarv-öböl kiszögellésén igazi „Ezeregy éjszaka meséi” elevenedik meg. A nyüzsgő keleti város forgataga, az égbeszökő minaretek, a szufi zene és a müezzinek imára szólító dallama pompás kulisszáknak bizonyulnak a mesebeli kalandozáshoz egy ugyanakkor meglepően európai nagyvárosban.

Isztambul méretei elsőre szinte bénítólag hatnak az ideérkező látogató számára: a hömpölygő tömeg, az áttekinthetetlennek tűnő városrészek, a zsúfolt sugárutak, utcácskák és sikátorok kusza összevisszasága csak kezdetben tűnik rendezetlen káosznak. A 12 milliós lakosú, csaknem 80 kilométer hosszú metropoliszban valójában ésszerű következetesség rejlik. Az óvárosban – ami a bazár negyedet, a Sultanahmetet és a Topkapi szeráj komplexumát magában foglaló földkiszögellést jelenti – csupán egyetlen villamosjárat közlekedik, végig a turisták által látogatott nevezetességek mentén. Ha az ember ezt követi, biztosan nem fog eltévedni.

Első utunk a közeli Nagy Bazárba vezetett.  A sikátorok labirintusát szépen festett boltíves mennyezet borítja: üzletek, boltocskák ezerszámra, egyikben szőnyeget, színes, mozaik lámpákat árulnak, másikban aranyat, textilárut, aranysárga fényben fürdő réztárgyakat, fajansz és kerámiaárut, vagy számtalan más antik limlomot és csecsebecsét találunk. Mindenhonnan az erős török teák, füstölők illatát, és a keleti édességek csábító aromáját lehet érezni, míg a bazár előtt a tradicionális török éttermekből a finom sült hús illata csalogat. Legnagyobb meglepetésünkre az eladók szinte kivétel nélkül magyarul szólnak hozzánk. Egy-egy ’kereszteződésben’ kellemes hangulatú kávézó hívogat: az asztalokon török-szegfű, a plafonról vörös-félholdas zászló hull alá, a falon pedig Atatürk fekete-fehér képe lóg. Ha szegény Apponyi gróf annyit tehetett volna Magyarországért Trianonban, amennyit Musztafa Kemal elért Törökországért az első világháborút lezáró rendezéskor, talán mi is az ő arcképét aggatnánk mindenhová.

Az Eminönü kerületben tálalható, XVII. században épült színes, illataromában fürdő Fűszerbazárban egykor kizárólag fűszereket és gyógyszereket árultak, manapság azonban a kelet kincsein túl, az elektronikai cikkektől kezdve, a ruhaneműig mindent lehet itt kapni. A közeli Galata-híd környéke leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlítható: innen indulnak az ingázókat és turistákat szállító hajók, s ez a városrész köti össze Isztambul legforgalmasabb kerületeit: a Bazár Negyedet és az Aranyszarv-öböl túlpartján elterülő Beyoglut.

Az öböl északi felén elnyúló Beyoglu Isztambul legeurópaibb negyede. Itt telepedtek le a városba érkező külföldi lakosok – genovaiak, spanyolok, görögök, örmények –, majd a XVI. századtól kezdve itt alapították meg követségeiket az európai nagyhatalmak, s a városrész máig megőrizte ezt az egyetemes, internacionális karakterét. Bevásárló utcáját, az Istiklal Caddesi-t, és a Taksim teret a XIX. század végén épült, Párizst idéző apartmanházak, grandiózus kapuzatok és homlokzatok kísérik. A szűk kis sikátorok hangulatos kávézói, jazz bárjai akár a Montmartre-on is lehetnének, míg a híres Pera Palace Hotel Agatha Christie kedvenc szállodája volt. A főutcán az 1875-ben, a franciák által épített vörös nosztalgia villamos, a Tünel közlekedik, ha erre járunk, érdemes felülni néhány megálló erejéig.

A Beyoglu csúcsán a látványos Galata-torony magasodik, mely a VI. században az Aranyszarv, illetve a Boszporusz hajóinak a megfigyelésére épült, de az idők során többféle funkciót is betöltött: volt börtön, tengeri szállítmányok raktára, tűzfigyelő torony, ma pedig luxusétterem, és kilátó működik a tetején, ahonnan csodálatos panoráma tárul elénk. A torony alatt a hasonló nevű, kétszintes híd nyúlik át az Aranyszarv-öböl felett, melynek érdekessége, hogy az alsó szinten éttermek és sörözők sorakoznak, míg a híd közepének elemeit fel lehet nyitni a közlekedő hajók előtt. A túlparton kis séta után a Sirkeci pályaudvarhoz érünk, mely a híres Orient Express végállomása volt. A pályaudvar jellegzetes ablakaival és íveivel az isztambuli építészet sokféleségét tükrözi.

Az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger közé ékelődött földnyelven magasodik, a zöld kertektől körülölelt Topkapi palota. Az 1465 és 1853 között az Oszmán Birodalom adminisztratív központja egyben a szultánok lakhelye is volt, ahol a csodálatos udvarok apró ékszerdobozokhoz hasonló épületeket, szökőkutakat, pavilonokat és virágoskerteket rejtenek. A szeráj első, úgynevezett Janicsárudvarában található a Hagia Eiréné bizánci stílusú templom, a Régészeti Múzeum, valamint az árnyas Gülhane Park, egy korábbi rózsakert. A Babu-s Selam kapun, a második udvarra belépve jutunk a tulajdonképpeni palota területére, ahol a rejtélyekkel körülszőtt, mesés és ismeretlen világáról híres hárem, és a Divan, a birodalmi tanács vezéreinek csarnoka kapott helyet. A harmadik udvarban a trónterem pavilonja, III. Ahmet könyvtára, valamint a kincstár látható, míg a negyedik kert legszebb épülete a Bagdad Pavilon.

Sajnos a Topkapi szerájra egy egész nap sem elég, ezért rangsorolnunk kellett: a misztikus hangulatú, fürdők, lakosztályok és udvarok szövevénye alkotta hárem szinte kötelező program, majd felkerestük az aprócska pavilont is, ahonnan a hatalmas birodalmat, a Török Portát irányították hajdanán. Az egyik legérdekesebb kiállítás a régi szultánok öltözékeit bemutató kollekció, ahol mai szemmel elég abszurd fazonú ruhadarabokat láthatunk. Végül még beiktattuk a Régészeti Múzeumot, melynek sidoni márványkoporsó gyűjteményében láthatjuk a híres Alexander Szarkofágot, ami Nagy Sándor issosi csatáját ábrázolja, valamint a világ legelső békeszerződését, melyet a kadesi csata után az egyiptomiak és a hettiták kötöttek Kr.e. 1269-ben. Ennek egyik másolata látható ma az ENSZ new yorki székházának falán.

A Sultanahmet téren található látnivalókért érkezik a legtöbb turista Isztambulba. Mi elsőként a Hippodrom teret ejtettük útba, melynek ovális formája és elnevezése az egykor itt fekvő ókori kocsiverseny-pályára emlékeztet, de ezen kívül mást nem őrzött meg a régi pálya rendeltetéséből. A tér egyébként igen eklektikus „gyűjteménnyel” rendelkezik: II. Vilmos német császár kútja, egy egyiptomi obeliszk, végül egy meglehetősen viharvert bizánci oszlop található itt. A város ódon történelmével ismertet meg a Bazilika Ciszterna, amely egy, szintén a bizánci időkből fennmaradt, földalatti víztározó rendszer. A misztikus hangulatú oszloperdő a VI. századtól biztosította a város vízellátását. A török hódítás után, egy évszázadon keresztül nem tudtak a ciszterna létezéséről, manapság azonban Isztambul egyik legkedveltebb és legszokatlanabb látnivalója, amely egyrészt hűs menedékhely a nyári hőségben, másrészt igazi, misztikus látvány.

A Hippodrom után a Sultanahmet tér felé igyekeztünk, melynek délnyugati végén a Kék Mecset, az északkeletin pedig a Hagia Sophia emelkedik. Mintha a két épület rivalizálna, úgy néznek farkasszemet hosszú évszázadok óta. Ez valamennyire igaz is, mivel a XVII. század elején I. Ahmet szultán úgy építtette meg a Kék Mecsetet, hogy rögtön két minarettel több legyen körülötte, mint a szemben elhelyezkedő Hagia Sophia körül, amelynek „csak” négy minaretje van. Egyébként is, a büszke ottomán mentalitás kihívásnak tekintette, hogy az eredetileg bizánci építésű Szent Bölcsesség templománál, vagyis a Hagia Sophiánál szebbet építsenek. Más vélekedés szerint a Kék Mecset egyfajta szentségtörő kísérlet volt a mekkai építészetre adott válaszként. A tér sarkán álló épületben I. Ahmet és családja nyugszik, bár a környező dzsámik fennkölt hangulata olyannyira elvonják a szemlélődő figyelmét, hogy az ember szinte észrevétlenül megy el a sír mellett. A hatalmas Kék Mecset méltán viseli közkeletű nevét: világhíres izniki csempéi, kék árnyalatú berakott ablaküvegei sejtelmes hangulatot árasztanak a belső térben, de mégis, talán a falon körbefutó gyönyörű kalligráfiák a legszebbek. Az egyszerű fekete háttér előtt a kacskaringós arany vonalak, melyek a hithű muzulmánoknak minden bizonnyal többet mondanak, mint a csupán esztétikai szépségükben gyönyörködő nem muszlim látogatóknak. A tér túlsó oldalán terpeszkedő halvány rózsaszín Hagia Sophia tömbje nem véletlenül emlékeztet a Csillagok háborújából ismert Amidala királynő nabooi rezidenciájára, hisz’ Steven Spielberg erről az építészeti csodáról mintázta a film palotáját. A Hagia Sophiát Justinianus bizánci császár építtette a VI. században, s a Szent Bölcsesség temploma egészen a XV. századig keresztény imahelyként működött, amikor is az ottománok mecsetté alakították.

Utolsó napra egy látványos, de könnyű programot terveztünk: hajós kirándulást a Boszporuszon, mely az Eminönü állomástól az ázsiai parton fekvő Anadolu Kavagi falucskáig tartott. Az út csodálatos volt, s lényegében minden Boszporusz parti látnivalót érintett, kezdve a fejedelmi barokk Dolmabahce palotával, mely a szultánok lakhelye volt 1856 és 1922 között, s a nemzeti hős Atatürk is itt halt meg 1938. november 10-én, 09.05-kor. A palota összes órája ezt az időpontot mutatja. A palota után a halpiacáról híres, hangulatos Ortaköy üdülőfalu következik, mely a neves Boszporusz-híd lábánál húzódik. Itt áll az Ortaköy-mecset, melyet a XIX. század közepén I. Abdülmedzsid szultán építtetett, érdekessége, hogy a kalligrafikus díszítéseket maga a szultán készítette, aki maga is kalligráfia-mester volt. A Boszporusz festői, európai és ázsiai partvidékén is szebbnél szebb luxusnyaralók, éttermek, szállodák és a XIX. században épült úgynevezett ’yalis-ok’, vagyis tengerparti udvarházak sorakoznak. A szoros közepén, mindkét parton egy-egy hatalmas, középkori erődrendszer húzódik, melyek a Boszporusz legkeskenyebb pontját védték a betörésektől. Rumeli Kavagi és Anadolu Kavagi falucskák után – melyek a Boszporusz-túra utolsó állomásai az európai, illetve az ázsiai oldalon – már jól látszik a nyílt tenger. Itt kiszélesedik a szoros, és véget ér a Boszporusz, mely felett egy bizánci erőd, a Genova-citadella magasodik. Az aprócska, hamisítatlan hangulatú török halászfalu szűk utcáiban egymást váltják a jobbnál-jobb tenger gyümölcseit kínáló éttermek, jellegzetes pékségek, és a halpiac.

Isztambul olyan város, amelynek felfedezésére, megismerésére nem elég öt nap. Bár kora reggeltől késő estig az utcákat, tereket és látnivalókat róttuk, így is számtalan nevezetesség kimaradt a programunkból: az éppen felújítás alatt álló Szulejmanije-mecset, és a Pera Palace Hotel, vagy a Dolmabahce-palota, a kecses Leander-torony, és az ókor városfal, melyet Theodosius császár építtetett. Utunk során tapasztaltuk, hogy Isztambul mennyire féltve őrzi történelmi emlékeit, de már arra is odafigyel, hogy a modern korok elvárásainak is megfeleljen, melyet kiválóan példáz felkészülése az Európa Kulturális Fővárosa programsorozatra.

A „kulturális főváros” több épületet is felújított, így a Hagia Sophiát, a Topkapi szerájt, a Szulejmanije dzsámit és a Taksim téren álló Atatürk Kulturális Központot. Rendbe hozták a gyönyörű Gülhane-parkot és a régi negyed több utcáját. Elkészült egy hatalmas kulturális központ, és Zeytinburnuban az ’1453 Történeti Múzeum’ elnevezésű kiállítás, ahol egy óriási háromdimenziós körkép látható, mely a város 1453-as elfoglalását ábrázolja. Isztambul 2010-re a mozgáskorlátozottak akadálymentesítése érdekében is számos változtatást végzett.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Lengyelországi mozaik

Podlaskie-régió  és Varsó

A múltban gyakran összefonódó történelmünk és a híres lengyel-magyar barátság ellenére meglepően keveset tudunk erről az elbűvölő, sokat próbált, büszke országról, melynek tájai közül eddig többnyire csak Krakkó és Zakopane fedte fel magát a magyarok előtt. Most, mint apró, színes mozaikdarabkák, úgy bontakoznak ki Bialowieza erdőségei, a Podlaskie-régió templomai és Chopin Varsója.

Bialowiezát a cári Oroszország vidéki nyugalma lengi be: a csendes, derűs délutánon fogatokra szállunk, hogy kikocsizzunk a cár éttermébe. A nagy testű, sűrű sörényű lovak türelmesen várakoznak az igák alatt. A késő délutáni lenyugvó nap aranysárga fénybe vonja a zöld tájat, a levegőben csak a nyárfák és füzek fehér pihéi lengedeznek. Kicsivel később az állatok patái már ütemesen kopognak az aszfalton, miközben kiérünk a vidékre: az elmúlt napok esőzéseinek köszönhetően a smaragdzöld színben fürdő táj lélegzetelállító. Mellettünk buja legelők, szántóföldek és kisebb ligetek húzódnak, a látóhatár peremén pedig nyárfákkal keretezett fenyves bontakozik ki. Az idilli hangulat mintha Anna Karenina korába repítene vissza.

Az égbe szökő, árnyas fenyőktől elrejtett vasútállomás, Bialowieza Towarowa kicsiny épülete még II. Miklós orosz cár számára készült. A különleges faház egyedülálló berendezése, az antik bútorok, festmények, és régi fotográfiák egy évszázaddal korábbi történetet mesélnek. De a hófehér abroszok, kecses, ezüst étkészletek, a mezei virágokból összeállított csokrok, a szamovár és a falakon függő vadásztrófeák ma már egy exkluzív éttermet szolgálnak. Mellette egy ódon víztoronyból, és egy hagyományos orosz szaunából igényes szállást alakítottak ki azok számára, akik hosszabban élveznék ezt a csodálatos hangulatot. Az állomásépület előtt, a fűvel benőtt sínpáron két régi mozdony várja, hogy zöldet mutasson a szemafor, de nincs már mozdonyvezető, aki értene a veteránok működtetéséhez.

Bialowieza település a lengyel-belorusz határ mellett fekszik, ahol már nem csak a táj hangulata emlékeztet a tágas orosz vidékre, hanem az itt élők tradíciói, viselete és gasztronómiája is. A zivataros történelem során a régió hol lengyel, hol pedig orosz fennhatóság alá tartozott, s az éppen hatalmon lévő elit a hatalmas erdőséget legkedvesebb vadászterületeként tartotta számon. A két ország területén elnyújtózó rengeteg, a ’Puszcza Bialowieska’ az egykor Európa síkságain húzódó, egybefüggő, hatalmas ősi erdőség utolsó maradványa, mely ritka élővilágnak, köztük a kontinens legnagyobb szárazföldi állatának, az európai bölénynek ad otthont, 1977-től bioszféra rezervátum, 1979 óta pedig az UNESCO természeti örökségéhez tartozik. A két ország közti határ az erdőben fut végig; a lengyel oldalon található Bialowieza Nemzeti Park mintegy 100 négyzetkilométer területű, melyen a Szigorúan Védett Területen kívül egy hajdani angolpark is húzódik. Ez a régi épületekkel, mesterséges tavakkal, fakülönlegességekkel tarkított rész az erdő utolsó privát tulajdonosának (1888-1917), az orosz cárnak épült vadászbirtokként. Ma hotel, múzeum, és étterem működik itt. A XIV. századig azonban szinte alig járt erre ember, mivel az átjárhatatlan ősi erdőséget mocsarak és folyók szabdalják. A XV. századtól kezdve viszont a lengyel királyok – többek között II. Ulászló, I. Zsigmond, majd IV. Ulászló – birtokába került a terület, akik szabályozták annak életét: az itt élő bölények védelem alá kerültek, a parasztokat kitelepítették, és királyi erdészeket hoztak a helyükre. Az egykori vadászpalota kertjét tágas mező váltja fel, melyet csak itt-ott szakít meg néhány ezüst törzsű nyírfa csoportja, a térdig érő fűben boglárkák, pitypangok és vadon nyíló kis orchideafélék nőnek, a háttérben pedig megpillantjuk a hatalmas, fenyők, tölgyek, bükkök és nyárfák alkotta Bialowieza-erdőt. Amint belépünk a régi fakapun, megérezzük az ősi vadon szívdobbanását, melynek természetes folyamatait évszázadok óta semmiféle emberi beavatkozás nem zavarhatta meg. Utunkat fejünk felett összeboruló négy-, ötszáz éves ősfák sűrű lombkoronájának árnyékában folytatjuk. Itt-ott hatalmas, gyökerestül kidőlt fatörzsek hevernek, melyek ott maradnak, ahol földet értek, hisz a legvédettebb területen már a természet az úr.

Nem messze innen a királyi tölgyek erdei ösvénye húzódik: 22 matuzsálem sorakozik itt, melyek mindegyike egy-egy neves lengyel királyi személyiség nevét viseli. Az egyik 450 éves öreg tölgyet Báthory Istvánról nevezték el, aki 1579-ben, majd 1581-ben vadászott az erdőben, s miután felépíttette saját vadászkastélyát, megalapította a Bialowieza-erdő állatkertjét is. A régió tradícióit, építészetét és ízeit a közeli vendéglő és a mellette kialakított aprócska skanzen szemlélteti, míg a hatalmas erdőség féltve óvott bölénypopulációját – lovak, vaddisznók, őzek és hiúzok társaságában – a nemzeti park rezervátuma őrzi, ahol a látogatók mintegy nyolc-tíz bölényt láthatnak, a többi 800 egyed az erdőben él háborítatlanul.

Útban Varsó felé apró településeken visz keresztül utunk. Bocki, Mielnik és Drohiczyn városkák a régió nyugalmát, csendes hétköznapjait és istenfélő áhítatát tükrözik. Jól ismert a lengyel emberek mély és meggyőződéses vallásossága, így nem meglepő, hogy mindenütt hatalmas katolikus és ortodox templomokat láthatunk. A lakosság több mint 90 százaléka hívő kereszténynek tekinti magát, s 1945 óta folyamatosan növekszik a vallásgyakorlók száma, amiben a lengyel származású II. János Pál pápának igen nagy szerepe volt. Az ország több zarándokhellyel is rendelkezik, melyek közül az egyik legérdekesebb egy számunkra meglehetősen szokatlan ortodox kegyhely.

Hosszú, színes virágoktól szegélyezett lépcsősor vezet fel a szent hegyre, melynek tetején a zarándokok által felállított keresztek sűrű, kusza rengetege döbbenetes, lenyűgöző látványt nyújt. A hármas keresztgerendás feszületek között – melyeknek legalsó, ferde keresztléce a Jézus mellett kiszenvedett, a mennybe illetve a pokolba került két latort szimbolizálják – a legmagasabbak akár a három métert is elérik. A kaotikus feszületrengeteg közepén apró, ódon ortodox fakápolna bújik meg, mely 1710-ben, egy csodás, pestistől való megmenekülés emlékére épült. Odabent, a megvilágítatlan helyiségben aranyló oltárképek, fényesen csillogó ikonok és színes festmények bontakoznak ki a sötétből.

Mielnik mellett elérjük a lengyel-belorusz határt: a környezet mesés, előttünk a békésen hömpölygő Bug-folyó, és a dúsan zöldellő vegetáció. Könnyű séta után szemünk elé tárul a szögesdróttal, táblákkal és jelzőoszlopokkal ellátott füves határsáv, melynek túloldala már egy másik világ. Itt állunk az Európai Unió legkeletibb pontján, mely elhagyatott magányában mintha egy letűnt kort sugallna. Továbbhaladva dél felé, megismerhetjük Drohiczyn katolikus teológiai kollégiumát, a városka gyönyörű barokk templomait és az egyházkerület múzeumát, mely számos katolikus ereklyét, díszes miseruhákat, szentképeket, kegytárgyakat, és imakönyveket őriz. Egyik legérdekesebb darabja az a Szibériában készült oltáriszentség-tartó, melyet a hadifoglyok kimustrált repülőgép-alkatrészekből készítettek.

A vidékkel ellentétben Varsó  lüktető, életvidám, és modern nagyváros, ahol a régi emlékek éppúgy megférnek, mint a legújabb, égbe szökő felhőkarcolók. Nem érezni már a városon a Jaruzelski-éra szocialista szellemét, sokkal inkább egy elegáns, nyugati metropolisz hangulata lengi körbe, mely büszke nevezetes múltjára. Idén ünnepli a város Frédérik Chopin születésének kétszázadik évfordulóját, s a varsóiak széleskörű programsorozattal készültek a zeneszerző emlékére. A legérdekesebb látványosságok közé tartoznak azok a padok, melyek egy-egy, Chopin életéhez köthető épület előtt állnak. Rajtuk lengyel és angol nyelven áll az adott helyszín története, és egy gomb, amelyet megnyomva a zeneszerző legszebb darabjai csendülnek fel. E melódiákat akár még mobiltelefonra is letölthetjük.

Persze további eredeti ötletre is bukkanhatunk a lengyel fővárosban: a XVIII. században itt élt Bernardo Bellotto, olasz festő, Canaletto unokaöccse, aki – útban az orosz királyi udvarba – beleszeretett Varsóba, s végül ott is halt meg. Sorra festette a városról szebbnél szebb képeit, melyek később igazán fontos relikviának bizonyultak, amikor a város a XX. század nagy háborúiban elpusztult. A világégés után ugyanis e képek segítségével építették újjá Varsót. A képek másolatait a műemlékek előtt állították ki, hogy láthassuk, az adott épület hogyan festett csaknem háromszáz évvel korábban. Az UNESCO által védetté nyilvánított óváros előtt pedig a vakok és gyengénlátók számára fém makett segít az eligazodásban, melyet ujjaikkal „térképezhetnek fel”.

A szikrázó napsütésben következő  utunk a XVII. században alapított, csodálatos Lazienki Królewskie Palota- és Kertkomplexumhoz vezet, mely Európa egyik legszebb ilyen jellegű létesítménye. A dísztavakkal gazdagított hatalmas kertben, ahol egykor királyok vadásztak, ma varsóiak és turisták ezrei sétálgatnak. Rózsaszín és lila virágzatú növények hullnak buján a tó színe fölé, melynek nyugalmát csupán néhány evezőcsapás zavarja meg itt-ott. Egy dúsan zöldellő, lila fürtű orgonabokorban kandelábert szorongató szatír rejtőzik. Az árnyékos, ligetes kertrészben egy mókussal játszadozó kisfiúra leszünk figyelmesek: az apró állatka természetes félelmét legyőzve veszi el a gyerek kezéből az eledelt, majd szorgalmasan elássa, s már rohan is a következő álmélkodó látogató felé újabb porcióért.

A Lazienki Park főbejárata mellett szép, rózsaágyásokkal díszített kert terül el egy kerek tóval, melynek túloldalán drámai szobor magasodik: Frédérik Chopint ábrázolja, akinek szobra a főváros ikonszerű jelképe lett. A szobrot Waclaw Szymanowsky készítette 1908-ban, de csak 1926-ban került mai helyére. 1959 óta itt rendezik vasárnaponként a nyári Chopin-zongoraelőadásokat. A koncert után már csupán a legmodernebb technikai eljárásokkal felújított Chopin Múzeumra marad időnk, mely a nagy lengyel komponista életének és halálának pillanatait örökíti meg az utókor számára. Eredeti kéziratok, a zongorái, hajtincse, vagy éppen halotti maszkja egyaránt megtekinthetőek itt. A 2010 áprilisában megnyílt interaktív kiállítás méltó záróakkordja lett lengyelországi utunknak.

A repülőn azon morfondírozom magamban, hogy vajon mit szólna a nagy zeneszerző, ha látná e modern, XXI. századi technikát, mellyel a mai kor emberéhez igyekeznek közelebb vinni a romantika korának e kimagasló alakját. A megoldás félelmetesen jövőbe mutató, miközben mégis helyénvaló: a XIX. század embere is tudatosan fordult szembe korának klasszicista mértéktartásával. Biztosak lehetünk benne, hogy ez a múzeum a híresen kifinomult és talán extravagáns Chopin-nek is elnyerné a tetszését.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy szórakoztató város – Salzburg

Az Alpok vadregényes vonulatai között megbúvó kis ékszerdoboz, Salzburg számos adottságának köszönheti sikerét. A csodálatos osztrák város története a kelta korba nyúlik vissza, amikor a környéken elkezdődött a sókitermelés, s bár ma már nem bányásszák a fehér kincset, a település évezredes gyarapodása ezen alapszik.

A Salzburgi-medencében elterülő város Ausztria legrégibb településének tekinthető. Már a neolitikus korban is lakott volt, majd Kr. e. 500 körül a közeli Hallstattról – ahol elsőként fedezték fel nyomaikat – elnevezett kelta népesség telepedett le a területen. Salzburg – ahogy neve is utal rá: „Só vár” – korai lakossága a hallstatti civilizációhoz hasonlóan só kitermeléssel foglalkozott, mely az itt élők gazdagságának és jólétének évezredes letéteményese lett. A rómaiak idején jelentősége tovább nőtt, hiszen az akkor Iuvavum-nak nevezett municipium (a rómaiak által meghódított város, melynek polgárai teljes római polgárjoggal és önkormányzattal rendelkeztek) fontos hadi- és kereskedelmi útvonalak találkozásánál feküdt, Itália és a kontinens északi vidékei között.

A később sokáig Bajorországhoz tartozó Salzburg Szent Rupertnek köszönheti újjászületését, aki 700-ban Iuvavum romjain új várost alapított. Magas színvonalú iskolát létesített, kolostorokat és templomokat emelt, s komoly hittérítő munkát végzett. 774-ben felszentelték a róla elnevezett salzburgi székesegyházat, s ekkor hozták a városba földi maradványait is Wormsból. A város 739-től püspöki székhely, majd 798-ban érseki rangot kapott, s ettől kezdve a keleti misszió és kultúra fővárosa lett. Rupert szorgalmazta a Salzburg környéki sóbányák fejlesztését, így nem véletlen, hogy a helyi sóbányászok őt választották védőszentjüknek (attribútuma a sóhordó). De nem csak ők, hisz a Salzburgi Érsekségnek is Szent Rupert a fő patrónusa. A Salzburg elnevezés először 755-ben szerepelt a levelekben. 1328-ban a város hosszú időre önállósította magát a Német-Római Birodalomban, s vezetője, a politikai hatalmat is bíró független hercegérsek a római pápa helyettesének számított. Salzburg, melyet gyakran „Észak Rómájának” is becéznek, a só-kereskedelem jövedelméből egyre csak szépült. Pompás barokk templomainak száma a húszat is eléri, de bevehetetlennek tűnő, s Közép-Európában a leghatalmasabb, épen maradt erődítmény, a Festung Hohensalzburg, valamint számos barokk palota is a „fehér aranynak” köszönheti létét. Nem csupán a hatalmas dóm mesél a salzburgi érsekek hatalmáról és függetlenségéről, hanem a város külső, árnyas fáktól övezett részén megbújó Hellbrunni Kastély is, melyet 400 esztendeje Markus Sittikus érsek megbízásából Santino Solari itáliai építész tervezett.

A gyönyörű vadászkastély hűen tükrözi az érsek hatalmát, mely Karintiától Regensburgig terjedt. A pazar épületben azonban szinte soha nem laktak, legfeljebb egy-egy kiadós zápor elől húzódtak be termeibe. A nagyhatalmú úr kedvtelései elsősorban a vízijátékáról nevezetes, szökőkutakkal, grottákkal, szobrokkal, és mechanikus színházzal gazdagon kiépített kertre szorítkoztak. Csak kapkodtuk a fejünket a szellemes vízi automaták láttán, melyek négy évszázados koruk dacára még mindig működnek. A spriccelő vízsugarak a legváratlanabb helyről és időben irányultak felénk, ahogy egykor Sittikus vendégei felé is, akik akkor sem állhattak fel a hatalmas kőasztal székeiből feltörő vízsugár elől menekülve, ha már teljesen eláztak. Kizárólag az érsek engedélyére hagyhatták el helyüket.

De Solari tehetsége nem csupán szórakoztató kastélyok és parkok tervezésében merült ki. A tehetséges építészt Sittikus kérte fel a Szent Rupertnek szentelt dóm újjáépítésére, miután az előző – egyébként impozáns román stílusú székesegyház – 1598 decemberében leégett. A grandiózus tervek ugyan már előbb is megvoltak, hisz az előző érsek, Wolf Dietrich valami újat, valami egészen mást tervezett a régi helyén megvalósítani, de a salzburgiak legnagyobb ellenérzésétől kísérve mindezt építészeti és kegyeleti ámokfutással akarta véghezvinni. A régi szobrokat összetörték, a korábbi érsekek sírjait, és a templom körüli temetőt felforgatták, hogy impozáns ötleteit valóságba önthesse. Erre végül nem került sor, hisz a tébolyult önimádattól vezérelt egyházfit unokaöccse, Markus Sittikus elfogatta és a Hohensalzburg falai közé záratta. A mai formájában látható salzburgi dóm így az Alpoktól északra található első korai barokk egyházi épület lett. 1628-as felszentelését Sittikus már nem érhette meg. A salzburgi hercegérsekek több évszázados hatalma a napóleoni háborúk idején ért véget, ezt követően Salzburg Habsburg fennhatóság alá került. 1944-ben egy bombatalálat miatt a kupola és az oltár egy része megsemmisült. A helyreállítás után, az immár újra régi fényében tündöklő templomot 1959-ben szentelték fel ismét. Mi magyarok is büszkék lehetünk, hiszen a dóm jelenlegi karnagya egy honfitársunk, Czifra János professzor, aki 1987 óta tölti be a híres székesegyház főzeneigazgatói állását, s játszik azon az orgonán, melyen egykor még Wolfgang Amadeus Mozart is muzsikált.

Másnap, a verőfényes délelőtti órákban bebarangoltuk Salzburgot. Az emberléptékű várost sétálva érdemes felfedezni, hiszen a távolságok nem fárasztóak, de aki tömegközlekedne, annak érdemes Salzburg Kártyát venni, hisz így nem csak a buszt és trolit használhatja díjmentesen, de a város látnivalóit is ingyen vagy kedvezménnyel tekintheti meg. Romantikus megoldás a konflisos városnézés is; a bérkocsik a dóm melletti Residenzplatzon várakoznak, vagy biciklivel felkeresni a nevezetességeket, hisz Salzburg Ausztria leginkább kerékpárbarát városa,180 kilométer útszakasz várja a kerekezni vágyókat. Mi azonban a sétát választottuk, s bizony nem bántuk meg. A szállásunktól nem messze tátongott az ország legrégibb alagútja, a Mönchsberget átszelő Siegmundstor, mely mögött maga az Unesco Világörökséggé nyilvánított Óváros terül el.

Az Altstadt nagy részben barokk látképe Salzburg leghíresebb szülötte, Mozart korában alakult ki. A Siegmundstor túloldalán egykor a lovarda épülete és a lóúsztató medencéje kapott helyet, melyek közül az utóbbi még ma is látható. A pompás víztárolót lovas festmények veszik körbe, középen pedig egy szobor emelkedik, mely a Bukephalost megszelídítő Nagy Sándort ábrázolja. A Mönchsberg falához simulva a Játékmúzeum árkádos épülete következik, majd a kis Szent Balázs templom, mellyel szemben a „cégérek utcája”, a Getreidegasse kezdődik. A hangulatos utcácskában nem csak dizájner butikok sorakoznak, hanem néhány tömegárut kínáló bolt, vagy gyorsétterem is, de még ezek is olyan stílust követő reklámtáblával büszkélkednek, hogy véletlenül sem lógnak ki a sorból. A Getreidegasse 9. alatt találjuk a Hagenauer-házat, mely a világhírű komponista szülőházaként vált híressé. A Mozart család 1747 és 1773 között élt a sárga épület harmadik emeletén, ahol a kis csodagyerek 1756. január 27-én látta meg a napvilágot. Mozart szülőházában a Nemzetközi Mozart Alapítvány 1880 júniusában nyitott először múzeumot, melyet azóta többször is bővítettek. Az épületben több tárlat is várja az érdeklődőket: a zeneszerző hangszerei mellett egy Mozart korabeli polgári lakást, és az egykorú színház témáját is bemutatják. A Hagenauer-ház tulajdonosáról, a Mozart család barátjáról, Johann Lorenz Hagenauer fűszerkereskedőről kapta nevét. Amikor elhagytuk a Mozart szülőházat, egy csoport matrózblúzos japán diákba botlottunk, akik áhítattal sorakoztak fel az épület előtt, hogy többszólamú énekükkel tisztelegjenek a világ egyik legnagyobb zeneszerzője előtt.

A Salzach-folyó mentén, a terebélyes gesztenyefák árnyékában folytattuk sétánkat, miközben nem győztünk betelni Salzburg messze földön híres panorámájával. Lépten-nyomon rácsodálkoztunk a gyönyörű épületekre, míg hátunk mögött a salzburgi vár által megkoronázott Óváros látképe bontakozott ki. Előttünk a Müllni kolostor kecses, egytornyú sziluettje magasodott. Ideje volt, hogy elszakadjunk a part menti csodáktól, s megkeressük következő úti célunkat, a gyönyörű barokk Mirabell-kertet.

A park szépsége mellett az öt Oscar-díjat is bezsebelő Muzsika hangja című hollywoodi musical egyik jelenetével lett ismert, hisz itt vették fel a híres ’Do-Re-Mi’ című dalt. Az 1930-as években, Ausztria német megszállása előtt játszódó film pillanatok alatt híres lett a tengerentúlon, s sikere azóta is töretlen. A mai formáját 1730-ban elnyerő kertben római istenségeket formázó szobrok, látványos szökőkutak, a barokk kertek elemeként megismert orangerie, színes virágokkal beültetett ágyások, méretes kővázák, rózsalugas, formára nyírt buxusok és fasorok, valamint egy kecses madárház láthatók. A filmbéli jelenetnek helyet adó Pegasus-szökőkút mellett most is rengeteg amerikai turista fotóztatta magát. Aki azonban zenés szórakozásra vágyik, s szívesen dalolná együtt az előadókkal a filmből jól ismert ’Edelweiss’ című népdalt, látogasson el a Sternbrau vendéglőbe, ahol az ízletes vacsora mellett showműsorral is kedveskednek a vendégeknek.

Salzburg Európa egyik legzöldebb városa, melyet valamelyik dimbes-dombos kiszögelléséről érdemes felfedezni. Ajánlatos a Hohensalzburg várral kezdeni, hisz az 1077-ben épített, majd a XVI. század elején kibővített erődítmény Salzburg közepén magasodik, s máig igen jó állapotban maradt meg. A Mönschberg délkeleti nyúlványán gubbasztó várba Ausztria legrégebbi siklójával lehet feljutni. A kilátás magáért beszél: alattunk a pazar, templomtornyokkal teletűzdelt város a Salzach lágyan kanyarodó ívével, szemben a Kapucinus-hegy méregzöld domborulata, míg ellenkező irányban, a horizonton a még nyáron is hóborította Salzkammergut és Bajor-Alpok. De még ezt a hatást is fokozhatjuk: ha a Mönchsbergen tovább sétálunk a Modern Művészet Múzeumához és az M32 étteremhez, akkor a várhegy is gazdagítja a csodás panorámát.

A várostól nem messze magasodik az1853 métermagas Untersberg, ahová drótkötél-vasúttal juthatunk fel, hacsak nem vállalkozunk bakancsban és túrabottal megmászni a meredélyt. Furcsa érzés volt a nyári melegben elmélázni a fenséges panorámán, miközben mellettem jókora hófoltok tarkították a szürke sziklákat. A hegy hollóihoz legenda fűződik: itt alussza örök álmát Barbarossa Frigyes császár, aki százévenként felébred, s ha látja még a madarakat, tovább alszik. Amikor aztán elhagyja nyughelyét, a közeli Walserfelden az emberiség utolsó nagy csatája következik. Salzburg egy másik csodálatos kincse a Szabadtéri Múzeum. Itt a tartomány öt ’gau’-jának (kerület) régi vidéki épületeit láthatjuk, melyeket akár gyalogosan, akár múzeumvasúttal járhatunk be. Gyerekeknek is igazi élményt jelent.

Dietrich Mateschitz, a Red Bull energiaital gyártó cég alapítója tavaly a világ 208. leggazdagabb embere volt. Ezen nem is csodálkoztunk, amikor megpillantottuk a birodalmához tartozó hatalmas Hangar 7-et. A csupa üveg, csupa csoda épület mellett repülőgépek, helikopterek sorakoznak, míg a hangárban a világ leggyorsabb versenyautói közül mazsolázhatunk, épp, mikor a Formula 1-ben is verhetetlenek versenyzőik, Sebastian Vettel és Mark Webber. Az emeleti Ikarus étteremben, májusban a molekuláris konyha cárja, Anatoly Komm varázsolta el a különleges ízekre vágyó gurmandokat. Azt hiszem, ez az a biztos program, mely mindenkit: gyerekeket, felnőtteket, repülő- és autósportok iránt érdeklődőket, konyhatündéreket és az építészet megszállottjait is elkápráztat. Mi mással zárhatnánk hát salzburgi kiruccanásunkat? De lehet, hogy a következő alkalommal éppen itt kezdünk…

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Mesél a Királyföld

Szász városok Dél-Erdély szívében 

Egy erdélyi kirándulás mindig olyan, mintha az ember egy óriási történelemkönyv lapjai közé pottyanna, s csak kapkodja a fejét a sok nevezetesség láttán, melyek mind tanúi voltak a magyar történelem vérzivataros évszázadainak. Soha ennyire élő nem volt még számomra a magyar história, mint most, Dél-Erdélyben.

Egy különös vidék felé tartottunk, miközben egyre délkeletebbre haladtunk a történelmi Magyarország vadregényes tájain. Szászföld – német kultúra a hajdani Magyarország területén, akiknek története szorosan összefonódott a magyarokéval, miközben saját küzdelmes útjukat járták. Fokozatosan sikerült ráhangolódnom erre a különleges világra, ahogy egyre közelebb értünk; idős kalauzunk, Gyula bácsi, egy lelkiismeretes erdélyi tanárember szép történetei megkönnyítették a dolgomat. Alig párszáz lelkes kis falvakon, csöndes kis városokon visz keresztül az út, miközben mindegyik a maga szemérmes módján egész fejezeteket tudna mesélni a történelemből. Itt Lippa húzódik, a máriaradnai búcsújáróhellyel, vagy a solymosi várral, ahová Buda eleste után az özvegy Izabella királyné, és a gyermek János Zsigmond menekült, ott Marosillye bújik meg, melynek szélén egy egyszerű udvarházban született Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. De Déva, ami az én gyermeki képzeletemben, mint mesebeli helység élt, egészen más; barátságtalan, terebélyes, mai lakótelepváros, ahol borús időben még inkább elszürkül minden. Pedig a város felett ma is ott magasodik „magoss Déva vára”, ahová a ballada szerint Kőmíves Kelemen feleségét falazták.

A történelmi Erdély szívében számos, történelemkönyvekből jól ismert helynév található: Kenyérmező, az 1479-es, törökök felett aratott győzelem emlékével, Vízakna, ahol Bem vereséget szenvedett a császári csapatoktól, és a komor Vajdahunyad, amely gyermeki képzeletemben homályos, mesebeli várként létezett; elhagyatott, zord vidéken, ködös ormokon magasodott, felette hatalmas fekete hollók köröztek. A hangulatát illetően nem sokat tévedtem; Vajdahunyad ma is szürkéllően fekete, szomorú és barátságtalan, bár elhagyatottnak nem mondanám. Hatalmas, megyei jogú iparváros, rengeteg kóbor kutyával. Német neve, Eisenmarkt, vagyis vaspiac, igazán hűen tükrözi azt a sötét, mogorva hangulatot, ami ránehezedik a városra. De a szélén ott magasodik gyermekkori történeteim ódon, zordon kastélya, az erdélyi Vajdahunyad vár. Bár a méltóságteljes épületet éppen restaurálták, azért az esős, szomorkás idő így is hozzájárult ahhoz, hogy a valóság ne fossza meg emlékeim borús hangulatától a kastélyt, melyet Mikszáth a „várak királyának” nevezett. A falak éppoly szürkék, sőt feketék, mint ahogy gondoltam, csak éppen a város gyárainak szennyétől és kormától. A gótikus épület – mely számos átépítésen, javításon, és persze tűzvészen esett át – nem csupán Erdély, hanem az egész történelmi Magyarország legjelentősebb, épen megmaradt várkastélya, gótikus lovagteremmel, reneszánsz stílusjegyeket felvonultató loggiákkal, és a Kapisztrán-toronnyal; remélhetőleg valamikor eredeti pompájában is láthatjuk majd.

Feltűnés nélkül értük el a Szászföldet, melyet Királyföldnek is neveznek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a falvakban, kisvárosokban már „csapott” tetős, zárt kapus szász házak sorakoznak, a templomok pedig mind erődítettek, mely stílusjegyek csalhatatlanul a Szászföldre utalnak. A látványos, középkori szász városok régtől fogva gazdagságukkal, prosperáló iparukkal és kereskedelmükkel hívták fel magukra a figyelmet, ami nem is csoda, hiszen az 1150-es évek körül elsőként, II. Géza király által, a királyi birtokokra – innen a Királyföld elnevezés – betelepített németek egyre több előjogot és kiváltságot kaptak. Persze mindezekért a privilégiumokért tenni is kellett; a szászok megbízható alattvalói voltak a magyar királyoknak, adót fizettek, járatosak voltak a várépítésben és meghatározott méretű hadsereg állítására kötelezték őket, így eredményesen védték a délkeleti határvidéket. Szolgálataikért vámmentességet és az egyösszegű adózás lehetőségét kapták, aminek eredményeképpen hamarosan virágzó városokban éltek. Szokásaikhoz rendkívüli mértékben ragaszkodtak, s a környező népekkel sem keveredtek, így megőrizhették sajátos tradícióikat. A szászok autonómiája a XV. századra alakult ki teljesen, amikor Mátyás király támogatásával megalakult önkormányzatuk, a Szász Universitas. Az 1848-49-es szabadságharcok során német gyökereik miatt a szászok többnyire a Habsburgokat támogatták (kivételt ez alól csak Brassó jelentett), majd a XIX. század végén az Erdélyt Romániával csatlakoztatni kívánó román politikai törekvésekkel is egyetértettek, mivel a román király a német Hohenzollern-Sigmaringen uralkodói családból származott. A XX. században is a német politikai eszméket követték, így sokan lettek közülük a nemzetszocialisták támogatói, minek következtében a II. világháború után a kollektív bűnösség elve alapján az egész szászságot büntették. Végül a 80-as években Ceausescu felkínálta a nyugatnémet államnak, hogy súlyos márkákért, fejpénzen kivásárolhatja a romániai németajkú lakosságot. Ennek következtében mára alig maradtak szászok Erdélyben.

A Szászföld egyik legjellegzetesebb épülettípusa az erődített templom, mely számos városban, de még a legkisebb falvakban is megtalálható. Igaz, hogy a székelyek is építettek erődített templomokat, de a székely templomok kisebbek, és kevésbé erősek voltak a szász épületekhez képest, melyek mindig a település középpontjában épültek, s veszély esetén az egész falu népességét be tudták fogadni. Legszebb példáit Őraljaboldogfalván, Szászbudán és Berethalomban láthattuk, s bár funkcióját tekintve mindegyik megegyezett, építészeti stílusuk egészen különbözött egymástól. Őraljaboldogfalva kora-gótikus református temploma egyszerűségével, és csodálatos, de mára már megkopott freskóival igyekszik felhívni magára a figyelme. Szászbuda 1356-ban épült, impozáns erődített lutheránus temploma szomorúan elhanyagolt állapotban van. A templom kertjében elvadult a növényzet, a vakolat omladozik, a faelemek életveszélyesek, pedig a kegyhely belső díszítése, oltárképe nagyon szép. A fából készült, festett karzatok népiesen egyszerűek. Ezzel szemben Berethalom hármas falgyűrűvel körülvett, szépen restaurált, soktornyos erődtemploma nem csak Europa Nostra-díjat kapott, hanem 1993 óta, hat másik dél-erdélyi erődtemplommal a Világörökség részét képezi. Nekem mégis a IV. századból fennmaradt, erősen romos, demsusi ortodox templom tetszett leginkább, melynek kövei még a római korból származnak. Ezt a templomot – ellentétben a szász kegyhelyekkel – nem is erődített fal, hanem temető veszi körbe.

Az első nagyváros, ahol hosszabban is elidőztünk, Gyulafehérvár volt. A város kettős csillag alakú várfalán belül olyan épületek sorakoznak, melyeket mindenképpen érdemes felkeresni. A nyugati kapu mögött hatalmas, bizánci stílusú ortodox templom terpeszkedik, melyet az 1920-as évek elején emeltek. Mellette szerényen húzódik meg a Szent Mihály püspöki székesegyház jóval egyszerűbb román kori épülete. A katedrálisban helyezték végső nyugalomra János Zsigmond magyar királyt és erdélyi fejedelmet, Izabella királynét, Martinuzzi Györgyöt, Báthori Andrást, Hunyadi Jánost és Hunyadi Lászlót is, igaz, a kőkoporsók már üresek.

Nagyszeben 2007-ben Luxembourggal együtt Európa Kulturális Fővárosa volt, igaz, „fővárosi” státuszát már korábban is, évszázadokon keresztül birtokolta, hiszen lényegében ez a város volt Szászföld fővárosa. A negyven toronnyal és bástyával megerősített várfallal körülvett Szeben gazdag szász város volt, s e nagyszerűség most is megmutatkozik a városképen. A barokk-rokokó stílusú óváros hajdani szász polgárai gazdagságát tükrözi; az egymás mellett elhelyezkedő Nagytér, Kistér és Huet tér jellegzetes barokk lábasházai, a Bruckenthal palota, az evangélikus templom és a Várostorony igazi középkori hangulatot varázsolnak. Nagyszeben egy másik érdekessége a híres skanzen, mely egész Románia népi építészeti stílusát mutatja be.

Segesvár gyönyörű, UNESCO által védett óvárosa úgy lebeg a szürke és szegényes, modern negyed felett, mint egy mesebeli város. Kacskaringós kis lépcső vezet fel a pompás óratoronyhoz, melynek csúcsos tornyocskáit színes, mázas cserép borítja, kerek számlapja mellett egy kis ablakban pedig antik istenségeket ábrázoló órajáték rejlik. A várnegyed ódon, gótikus és reneszánsz stílusú házai, templomai, a XVII. századból itt maradt fából készült, fedett Diáklépcső mind olyan hangulatot sugallnak, mintha egy Andersen mesébe csöppentünk volna. A misztikus, középkori, mesebeli környezetbe jól illik az óratorony mellett álló sárga Dracul-ház, amely a legenda szerint Vlad Tepes, vagyis Drakula gróf szülőháza volt. Csupán apróság: az épület nagy valószínűséggel később épült, mint ahogy a vérszívó nemes megszületett, ennek ellenére a ház nagyon felkapott a turisták körében.

A Királyföldtől keletre, a Barca folyó mentén elterülő hegyes-völgyes vidék a Barcaság, mely csodálatos várairól és kastélyairól nevezetes. Van itt titokzatos, sötét hangulatú, ám mégis romantikus, középkori várkastély, dombtetőre épült, lovagrendi várrom, és természetesen a német vidékekre jellemző, festői, neoreneszánsz királyi rezidencia. Vadregényes dombok, csipkézett hegyormok, végtelen erdőségek között, Erdély legdélibb határvidékén efféle csodás, fejedelmi hajlékok pompáznak. Szászföldi utunk megkoronázásaként egy ilyen felejthetetlen élményben részesültünk.

Románia egyik leglátogatottabb nevezetessége a törcsvári kastély, melyet a néphit Drakula várának tart, s ezt a hírnevet a helyiek – amennyire lehet – ki is aknázzák. A rejtélyes, sejtelmes hangulatú, mesébe illő vár alatt egész kereskedő-falu alakult ki; képeslapok, könyvek, hűtő mágnesek, térképek, Drakula-relikviák, helyi áfonyalikőrök, tradicionális, fakéregbe csomagolt házi sajtok, jellegzetes erdélyi öltözetek várnak a vevőkre. Bár a valóságban ehhez a várhoz sem volt sok köze a hírhedt havasalföldi vajdának, Drakulának, a kastély fenntartói nem szívesen adnának okot a csalódásra, igyekeztek a kastélyt abban a stílusban bemutatni, ami még Vlad Tepesnek is megfelelt volna. A romantikus hajlék 1920 után a román királyi család tulajdona lett, s a kora szépségeként számon tartott, bájos Mária királyné legszívesebben itt töltötte ideje nagy részét, ma pedig még szívét is itt őrzik.

Égbe nyúló, kopár hegyormok szegélyezik az utat Sinaia felé. A Bucsecs-hegység csodálatos barlangjai és vízesései, és kiváló túraútvonalak hívogatják a vállalkozó kedvű utazókat; nem csoda, hogy itt található Románia legkedveltebb üdülőhelye is. Azonban nem csupán a természeti szépségek teszik oly vonzóvá Sinaiát, amely lényegében már kívül esik Erdély határain, hanem két idillikus kastélya is. A Peles-kastély, amely Károly, román király kedvenc nyári rezidenciája volt, illetve a kisebb, de hasonlóan szép Pelisor-kastély, melyet a király trónörökösének, Ferdinándnak építtetett. A Hohenzollernek kifinomult ízlését tükröző neoreneszánsz Peles-kastély – melynek belső faburkolatú berendezése a versaillesi királyi palota szépségével vetekszik – egy vadregényes, és hatalmas park közepén áll, ahol az út melletti fákon plakátok figyelmeztetnek a medvékre, melyek errefelé már gyakorta előfordulnak.

Hazafelé volt időm végiggondolni az elmúlt napokat, s rájöttem, Erdély, de akár csak a Szászföld is, az év minden szakában érdemes látványosságokkal büszkélkedik; tavasszal, amikor a gyümölcsfák virágzanak, s zöldbe borul a természet, vagy amikor rőt-sárga őszi színekben pompázik a vidék. Ha valaki lüktető forgatagra vágyik, az is izgalmas programot talál, hiszen Segesvár júliusban, Nagyszeben pedig augusztusban középkori fesztivállal várja az érdeklődőket, míg Brassóban „buzogánydobáló” fesztivállal köszöntik a húsvétot. Talán nem véletlen, hogy az angol Károly herceg is gyakran visszatérő vendég errefelé.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kelet-Anatólia tájain

A Tigris és az Eufrátesz között

Törökország keleti vidéke, a jobbára kurdok lakta Kelet-Anatólia az a terület, amely legtöbbünknek soha nem jutna eszébe, mint lehetséges úti cél. Sőt, az emberek többsége szinte semmit nem tud erről az országrészről, vagy ha megkérdezik, milyennek véli, leginkább egy elhagyatott, vad és puszta földnek írná le, ahol semmi érdemleges sincs. Pedig Allah jókedvében teremtette ezt a vidéket, melyet milliónyi természeti szépséggel és kulturális csodával hintett meg.

Ankaráig sem kell utaznunk ahhoz, hogy Ázsiában érezzük magunkat, hisz már a Boszporuszon történő átkelés után érezhető a változás: immár egy másik kontinensen járunk. Nem annyira a látvány miatt, mert a természet vagy a civilizáció nem sokban különbözik a kelet- mediterráneum más vidékeitől, inkább az érzés másfajta. De Ankara után már az átalakulás is nyilvánvaló: eltűnnek a partvidékre jellemző növények, a leanderek, pálmák, fügefák és citrusfélék, helyüket keleti aleppófenyők és tölgyek váltják fel. A tájkép is megváltozik: eleinte tágas fennsíkon haladunk keresztül, majd elérve a régió keleti részét, egyre több hegyet is láthatunk. Egykor errefelé terülhetett el a bibliai Édenkert, hisz itt ered a Teremtés könyvének két hatalmas folyama, a Tigris és az Eufrátesz, mely utóbbit óriási élmény volt megpillantani valahol Sivas és Erzurum között félúton. Egyrészt felemelő érzés volt látni a történelmi folyamot, melyről először tizenévesként tanultam, másrészt hihetetlen volt tapasztalni, hogy e hatalmas folyó is tud „gyerek” lenni: itt, ahol eredt, alig volt szélesebb a Sió csatornánál, éppen csak szilaj vágtatása és a kopár tájon szeszélyesen tekergő folyómedre emlékeztetett egy ősi vidék vén folyamára. Megálltunk, hogy belelógassuk lábunkat a hideg vízbe, hogy majd elmondhassuk: „megmártóztunk” az Eufráteszben.

Kelet-Anatólia egyik legnagyobb városa Erzurum, egy hangulatos, és Ankaránál sokkal szebb kelet-török település. Szépen gondozott közterületei, Atatürkről elnevezett egyeteme van, és rengeteg régi dzsámi és medresze díszíti. Erzurumban még késő este is pezsgő élet folyik, így mi is kerestünk egy kellemes teázót a Yakutiye medresze melletti parkban.  Az 1310-ben épült mongol teológiai szemináriumban a Török-Iszlám Művészet és Néprajzi Múzeum kapott helyet. A szeldzsuk építészet alapjaira épült, de sajátosan közép-ázsiai jegyeket felvonultató épület minaretjének csempemozaikja gyönyörű példája az iszlám művészetnek. A város további szeldzsuk kori (XI-XII. század) látnivalói közé tartozik az Ulu dzsámi (1179), a nomád sátrakra emlékeztető három sírépítmény, az Üc Kümbetler, és a méltóságteljes megjelenésű Cifte Minareli medresze (1265). Az épület Erzurum szeldzsuk kori gazdagságának jelképe, mely a várost az 1241-es mongol invázió előtt jellemezte.

De Kelet-Anatólia kopár, elhagyatott tájain még a semmi közepén is gyönyörű, régi műemlékek találhatók. Az Irán, Örményország és Törökország határán folyó Arash felett egy 1297-ben épült ívhíd, a Cobandede Köprüsü húzódik, melyen még ma is van forgalom. Nem sokkal később a borús, szürke látóhatáron feltűnt előttünk hósipkás csúcsával a Bibliából ismert Ararát-hegy, melyen az özönvíz után Noé bárkája megrekedt. Olyan kép tárult szemünk elé, melyet az évezredekkel ezelőtt itt élt emberek is láthattak. Az ősi táj szinte semmit sem változott azóta. Végül elértük az ország talán legkeletebbre fekvő települését, Dogubayazit-ot: a város a felette magasodó Ishak pasa szerájról nevezetes. Felkaptattunk a csipkés sziklacsúcsok védelmében meghúzódó, gyönyörű komplexumhoz, mely az ország második legnagyobb ilyen jellegű épülete, s melyet a török kormány az UNESCO védelme alá szeretne helyeztetni. Az 1685-84 között épült palota az ottomán kori építészet egyik legszebb példája.

A türkiz színű Van Gölü Törökország legnagyobb tava. Valóban nem túlzás azt állítani, hogy a hatalmas vízfelület valószerűtlen zöldeskék árnyalatokban tündököl. Mint egy hatalmas lazúrszínű ékkő, úgy terpeszkedik a vulkánkitörések által formált medencében. A világ egyik legnagyobb lefolyásnélküli lúgos tava nátrium-karbonátban és sókban gazdag, s csak egyetlen halfaj, egy heringféle él meg benne. Körülötte gyümölcsösök és gabonaföldek húzódnak, míg a háttérben a Cadir Dagi és az Örmény Toros-hegyek tömbjei magasodnak. A tó közepén az apró Akdamar-szigeten egy X. századi örmény kolostor, a Szent Kereszt-templom áll, melynek falait bibliai freskók díszítik. A templom gazdag történelem tanúja.

Először a hettiták, majd az asszírok érdekszférájába tartozó urartui királyság (Kr.e. IX-VI. század) hozott létre itt virágzó civilizációt, akiknek királysírjai Van város szikláin láthatók. Itt terült el ugyanis fővárosuk, Tuspa. A vani citadella falain még Xerxész perzsa király felirata is olvasható. Később örmények telepedtek le a tó körül; a Nagy Örmény Királyság az iráni Urumia-tóig húzódott, s fejlett kultúrájukról a máig fennmaradt vallási épületek tanúskodnak. A régió ezt követően bizánci, majd szeldzsuk befolyás alá került. A tó keleti felén fekvő, kellemes hangulatú Van város a környék minden kultúrájának lenyomatát viseli: az urartuiaktól, a kurd és török emlékekig. A város egyik körforgalmi szigetén hatalmas, giccses macskaszobor terpeszkedik, s a hófehér, felemás szemű anyaállat lábánál kölyke gömbölyödik. A helyiek méltán dicsekednek ritka állatukkal, a vani macska ugyanis Törökország büszkesége: egy látogatása alkalmával még a német kancellár is szeretett volna egy példányt, de a párszáz egyedet számláló állományból ő sem kaphatott. Kuriózuma, hogy imád úszni, így azok a szerencsések, akik láthatják, leginkább a Van-tóban találkozhatnak a fürdőző cicákkal. Mi sajnos egyet sem láttunk, de szerencsére a tó másik érdekességével sem úsztunk szembe: mondják, él itt egy 15 méter hosszú, tüskés hátú szörny, mely valamiféle ősi lény utolsó egyede lehet.

A Van-tó déli partvidékén autóztunk tovább nyugat felé. Először a tóparti Gevash régi iszlám temetőjét ejtettük útba, melynek közepén egy kecses, szépen díszített kümbetben (síremlék) egy Halime Hatun nevű hölgyet helyeztek örök nyugalomra 1358-ban, majd átvágva az Örmény Toros vadregényes lankái között, Bitlis felé igyekeztünk. A hegyvidék csúcsain török tankok vigyázták a nyugalmat ezen az örökké forrongó vidéken, ahol a török-kurd konfliktus mindennapi probléma. Buszunkat is lépten-nyomon összevont szemöldökű, marcona török katonák állították meg, s még a kávéfőzőbe is bekukkantottak, nem rejtegetünk-e ott egy-egy kurd lázadót?

Bitlis – a legenda szerint – Nagy Sándor hadvezére volt, s amikor a makedón hódító elvonult a vidéken, hűséges emberét egy bevehetetlen erőd építésével bízta meg. A lojális katona teljesítette is Sándor parancsát. Amikor a király visszatért, s felszólította a védőket, hogy nyissák meg előtte a kapukat, azok a parancs ellenére zárva maradtak. Végül Alexandrosz dühében megostromolta a várat, de bevenni nem tudta. Haragosan vonult el, amikor Bitlis az uralkodó után lovagolt, s kérdésére azt válaszolta, hogy a király egy bevehetetlen erőd építését rendelte el. Ha azt Nagy Sándor sem tudja bevenni, akkor senki, így ő teljesítette a parancsot. Bitlis vára ma is ott magasodik a település felett, mely ezen kívül egy gyönyörű szeldzsuk kori épülettel, az Ihlasiye medreszével (1216) is büszkélkedik.

A többségében kurdok lakta Diyarbakir nem hivatalosan Török-Kurdisztán fővárosa. Az ősi település a Tigris partján épült, s Amida néven már az ókorban is jelentős volt, majd a középkorban a Selyemút egyik fontos megállója lett. Kora keresztény jelentőségéről a máig fennmaradt, egykor bazilikának épült, de Kr.u. 639-ben mecsetté alakított Ulu dzsámi tanúskodik.  A város további látnivalói közé tartoznak gyönyörű karavánszerájai, 5,5 kilométer hosszú városfala, és a Silvan felé vezető úton a Malabadi-híd (1146). Mégsem nevezném Diyarbakirt a világ egyik legszebb városának, ráadásul, amikor ott jártunk, nagy része fel volt túrva, de keleties, nyüzsgő hangulata utánozhatatlan.

Amikor már úgy éreztük, hogy a keleti hangulatú misztikum világát nem lehet fokozni, akkor tévedtünk a mesék földjére. Kappadókia ugyanis valóban olyan, mintha mesebeli lények országában járnánk: furcsa formájú, vulkanikus aktivitás által létrejött képződmények, úgy nevezett „tündérkémények”, kúp alakú sziklaformátumok, holdbéli táj, és hatalmas, rózsaszín fagylaltos tálra emlékeztető, megkövesedett homokkőhegyek tarkítják mindenütt a vidéket. Kappadókia és a Göreme-völgy a  természet szeszélyes munkálkodása következtében nyerte el hihetetlen és bájos külsejét, s 1985-ben az UNESCO Világörökség természeti és kulturális helyszínei közé került. A troglodyta település (barlanglakó) földalatti-, illetve sziklaodúi már az első keresztények idejétől lakottak voltak, hisz a nehezen megközelíthető táj kiváló búvóhelynek bizonyult. Nem csak otthonaikat alakították ki a könnyen formálható homokkőből, hanem gyönyörű freskókkal díszített templomaikat és sziklaerődjeiket is. Kappadókia sziklavárosait ma már nem lakják, de néhány lakásból szállodát alakítottak ki, és kedvelt látványosságnak számítanak a turisták körében. Ideje volt, hogy felébredjünk mesés álmodozásainkból, és elinduljunk hazafelé, hogy aztán szomorkás, őszi estéken gondolatban visszarepüljünk a mesék és keleti mítoszok földjére, amely újabb és újabb munícióval szolgál a hétköznapok szürke mókuskerekében.

Török-kurd konfliktus

A népesség mintegy 20%-át alkotó, 13 milliónyi kurd Törökország legjelentősebb kisebbsége, akik az ország keleti területein élnek. Etnikailag az iráni népekkel mutatnak rokonságot, s külön nyelvet, a kurdot beszélik. Történelmük során soha nem élveztek önállóságot, de a sévres-i béke (1920. augusztus 10.) felvillantotta számukra az autonómia reményét. De a török határokat véglegesítő lausanne-i békeszerződés (1923. július 24.) aláírásakor a kurd követeléseket nem vették figyelembe, és a területet Törökország, Irak és Szíria között osztották fel. Ezért a kurdok többször is fellázadtak, és a Török Köztársaság szigorú intézkedések megtételére kényszerült. Bezárták a kurd iskolákat, megtiltották a kurd nyelv használatát, a hadsereg pedig büntető hadjáratokat indított a kurdok lakta területeken. 2002 óta a török kormány igyekszik javítani a kurdok helyzetén: ismét engedélyezték a kurd nyelv használatát, s nem zárkóznak el a tárgyalásoktól.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , , | 5 hozzászólás

Egy objektív élménybeszámoló Iránról

Minden ott kezdődött, hogy el akartam jutni Persepolisba, az ókori Perzsa Birodalom fővárosába. Tanulmányútnak szántam, egy Nagy Sándorról és koráról szóló értekezésemhez, de végül sokkal több lett belőle.
Véletlenül éppen adódott egy rendkívül kedvező árú utazási lehetőség, az amúgy meglehetősen csekély választási lehetőségek között. Az árról csak annyit, hogy „potom” 300.000 forinttal volt olcsóbb, mint ha szervezett, repülős útra mentem volna, fele ennyi időre, és amely összegből még egy egyhetes horvátországi tengerparti nyaralás sem jött volna ki. Így viszont – bár négy napig zötykölődtünk Törökország úttalan útjain, majd visszafelé szintén – végül minden benne foglaltatott e kedvező árban: utazás, vízumok, szállások, belépőjegyek mindenhová, tehát úgy ítéltem meg, hogy számomra ez a kedvező lehetőség.

A török-iráni határt tehát utunk negyedik napján, délután hatra értünk el. A látvány elég bizarr volt: kilométer hosszú török és iráni kamionok sora, mellettük három-négy tank, a két ország határán – sőt három, mert itt van Örményország is – pedig az Ararát, majd mellette a Kis-Ararát magasodtak, s az egészet egy gyönyörű szivárvány keretezte. Meg voltunk róla győződve, hogy a szivárvány szerencsét fog hozni utunk során, de ez az optimista elképzelés elég hamar elszállt, amikor kiderült, hogy nem fogunk innen rövid időn belül szabadulni. A különböző, tetőtől talpig csadoros iráni asszonyokkal megrakott Scaniák csak úgy jöttek ki-be, pillanatok alatt elintézték a vízumukat, majd mehettek tovább. Mi azonban nem…
A határőr-szerv ugyanis – hiába voltak rendben a vízumaink – elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, leveszi a társaságot 600 dollárra. Azzal az indokkal, hogy biztosíték – amit persze nem fogunk visszakapni, miután kilépünk – arra az esetre, ha netán eladnánk buszunkat Iránban (ami tilos!), vagy pedig arra, nehogy munkát vállaljunk az országban illegálisan. Ilyen nevetséges indokokat… persze, minden vágyunk volt onnan hazagyalogolni. Minden követ megmozgattunk, hiszen ez nevetséges; felhívtuk a teheráni magyar nagykövetséget, persze ott ilyenkor már csak ügyelet volt, úgyhogy túl sokat nem tudtak tenni értünk, majd telefonon megpróbáltunk elérni egy fársziul igen jól beszélő ismerőst, hogy megírjon számunkra egy hivatalos levelet. Csakhogy azt mondták a határőrök, hogy nincsen fax a határon. Ez is elég átlátszó volt. Ők még mindig ragaszkodtak a 600 dollárhoz, mi viszont nem akartuk kifizetni az összeget, bár már voltak néhányan a csoportban, akik hajlandóak lettek volna fizetni, csak mehessünk már tovább.
Végül éjfélkor kompromisszumos megoldás született: 300 dollárért tovább engedtek minket. És mi még mindig jobban jártunk, mint az a lengyel fiú, aki Azerbajdzsánon és Örményországon keresztül motoron érkezett, és abban a naiv hitben, hogy majd szépen tovább túrázik Iránban, még napokig várakozott arra, hogy tovább engedjék. Őt is szép summára akarták levenni, valamint arra, hogy hagyja a motort a határon, anélkül beengedik. Már felajánlottuk neki, hogy hagyja a motort ott, és jöjjön velünk busszal, de ő ebbe nem akart belemenni, talán joggal, hanem most már elhatározta, mindenképpen kivárja, hogy történjen valami. Két nap múlva kaptuk az SMS-t, hogy sikerült. Talán látták, hogy neki van ideje, és nem fog engedni. Éjfélkor – óriási késéssel – igyekeztünk tovább Makuba, első iráni szállásunk felé, amikor váratlanul rászaladt a busz egy kivilágítatlan, bálna méretű fekvőrendőrre, ami úgy megdobta a farát, hogy akik hátul ültek, megsérültek. Rendesen megijedt mindenki, mert amellett, hogy a sérülések is komolynak tűntek, első pillanatban azt hittük, hogy tengelytörést szenvedtünk, és innen egyhamar nem megyünk tovább. De szerencsére, legalább a busznak nem lett semmi baja, úgyhogy az elsősegélynyújtás után előbb a szállásra mentünk – amiről kiderült, hogy idő közben már kiadták a szobákat – majd néhányan felkeresték a sérültekkel a helyi kórházat (állítólag borzalmas körülmények vannak egy vidéki iráni kórházban), a többiek meg új szállás után néztek. Nem volt egyszerű egyik sem. Szerencsére kiderült, hogy nem olyan súlyos egyik sebesült állapota sem. Új szállást szerezni már nehezebbnek bizonyult; hajnali háromkor végül találtak egy lepusztult, olajszagú, koszos, szállodának csöppet sem nevezhető, kopott vaságyakkal telerakott, inkább börtöncellákra emlékeztető szállást, ahol elalhattunk. Volna. Mert hogy amikor megláttuk az első csótányokat, akkor kitört mindenkiből a felgyülemlett elkeseredés, ráadásul a WC-k a folyosó végén voltak, a szobában meg olyan kosz volt, hogy a bőröndöket csak élére lehetett állítani, és azokra tornyozni mindent, hogy a lehető legkevesebb felület érintkezzen a szutyokkal. Végül néhányan úgy döntöttünk, hogy tusolás után inkább lemegyünk a buszba aludni. Na, az sem volt egyszerű. Kendőben még sosem aludtam, itt viszont, amint átléptük a határt, és nem szállodai szobában voltunk, mintha a fejünkre nőtt volna. A kendőt, amennyire csak lehetett, teljesen az arcomra, kezeimre húztam, hogy a lehető legkevesebb felületet hagyjam magamból szabadon az öklömnyi méretű szúnyogoknak, amik ellepték a buszt, amint kinyitottuk a szellőző ablakokat, mert választhattunk: közel 50 fokos meleg, vagy szúnyogok. Az utóbbi mellett döntöttünk. Hajnali 6 körül (tehát alig két és fél órás alvás után) hangos, dühös dörömbölésre ébredtünk. Valamelyik fiú elölről hátrakiáltott nekünk, lányoknak, nehogy véletlenül kinézzünk, és meglássák, hogy vegyesen, fiúk-lányok együtt aludtunk, mert még a végén bevisznek minket. Szerencsére csak azok a pénzváltó hiénák jöttek utánunk, akikhez még a határon volt szerencsénk. Csak hát róluk meg nem igazán tudtuk eldönteni, hogy valóban csak pénzváltók, vagy valójában olyan titkos rendőrök, akik egy-egy csoportot követnek és figyelnek meg egész iráni tartózkodásuk során (állítólag ilyen is van). Viszont a reggeli napsütés, és a makui tájkép, ami elénk tárult, az feledtetett minden keserűséget, ami előző nap óta folyamatosan ért minket: a városka két meredek sziklafal között feküdt, melyek olyan lélegzetelállító panorámát nyújtottak, amit sosem fogok elfelejteni. Maga a város nem volt szép, inkább csúnya, de mégsem zavaróan. És az a rengeteg Paykan. Korábban sosem hallottam az iráni gyártmányú autóról, itt viszont szinte mindenkinek az volt. Leginkább egy 20 évvel ezelőtt gyártott Renault-ra hajazott, állítólag arról is koppintották. És mindegyik sárga volt, mint New Yorkban a taxik.
Bár az előző este és az éjszaka megpróbáltatásokkal teli volt, mégis új lappal indítottunk, és optimistán álltunk további utunk elé. Úgy voltunk vele, ez bizonyára csak a határon történtek miatt alakult így, és ennél rosszabb már nem történhet velünk. De tévedtünk. Legalábbis a szállások terén mindenképpen. És ez még így folytatódott legalább egy héten keresztül. Viszont fantasztikus reggelit kaptunk, és ez egy csöppet jobb kedvre derített bennünket: kebabos-csalamádés szendvicset és ayramot, ami egy, a törököknél is ismert, fűszeres joghurt ital. És minden olyan szokatlanul olcsó volt, hogy kezdetben képtelen voltam ilyen kevés pénzben gondolkodni. Folyamatosan attól tartottam, hogy ez valami véletlen lehet, és képtelen voltam felfogni egyelőre, hogy az út folyamán majd az lesz művészet, hogy valahogy elköltsem a magammal hozott költőpénzt, mert hogy milliomosoknak számítottunk, pláne, amikor euróinkat átváltottuk thománra, az iráni fizetőeszközre, ami után be sem tudtuk zárni pénztárcáinkat, annyira tele volt. Buszunkat körbeállták a helyiek, és ahogy mi őket bámultuk, úgy ők minket. Nekünk az eddig csak a Panorámából látott fekete csadoros asszonyok voltak újszerűek, nekik pedig a ritka külföldiek, akik a papagáj minden színében pompáztak. Ruházatunk ugyanis – bár teljesen szabályos volt – mégis feltűnt sokszínűségével. Néhányan lányok leültünk egy teázóban, aztán idő közben feltűnt, hogy egy árva asszony sincs a helyiségben, csak minket vizslató férfiak. Mint utóbb kiderült, ott nőknek nem szokás beülni a férfiak által előszeretettel látogatott ilyen jellegű helyekre. Ettől függetlenül nem szóltak nekünk, hogy menjünk ki, sőt, barátságosak voltak. Egyiküknél egy gyönyörű kislány volt, úgyhogy elkezdtük fotózni a gyereket – miután engedélyt kértünk rá – majd azt vettük észre, hogy amíg mi őket fotózzuk, addig ők minket. Ráadásul a telefonjaikkal. A legújabb fajta mobiltelefonok voltak mindenkinél. Ez meglepett minket, akik úgy tudtuk, hogy az ország részleges bojkott alatt áll.
Maku után Tabriz felé vettük utunkat, ami Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, és sokáig Irán második legnagyobb városa volt. Még Marco Polo is érintette a várost, útban Kína felé. A város igazi modern, de mégis keleti hangulatú, kellemes nagyváros. Itt is számos műemlék van, de nekem legjobban a csodálatos Kék mecset tetszett, amely nevével ellentétben téglaszínű, ugyanis egy földrengés során összedőlt, és újra kellett építeni, s az Irán szerte ismert, híres kék csempéket csak most restaurálják, egyelőre csak a mecset belsejében.

Délután pedig a várostól nem messze fekvő, a kősziklába vájt házairól ismert Kandovant kerestük fel. Ezek a házak több mint 3000 évesek, s többségük még ma is lakott, külalakjukban pedig leginkább a törökországi Kappadókia vulkáni működés által formált sziklaházaira hasonlítanak, bár azok már az UNESCO védelme alatt állnak, s így aztán nem is lakják őket. De itt bizony megvolt a kínja és keserve a mindennapi életnek, függetlenül attól, hogy nekünk turistáknak tetszett ez a számunkra furcsa és elképzelhetetlen, a mindennapi élet legalapvetőbb kényelmeitől is mentes életforma. Ahol csak szamárháton, vagy gyalog lehet közlekedni, a földből kivájt, meredek és kesze-kusza lépcsőfokokon. Persze nem csak mi voltunk az egyetlen bámészkodók; itt lettünk figyelmesek az egész Irán szerte divatos belföldi turizmusra: igen sok, jólöltözött és tehetősebbnek tűnő iráni család is kirándult erre a vidékre, és ők is hasonló módon, idegenként szemlélték ezt a vidéki életformát, akárcsak mi. Lassan kezdett esteledni, s nekünk el kellett indulni vissza Tabrizba, hogy még szállást kerítsünk magunknak, ugyanis ebben a városban nem volt az iráni utazási iroda által előre lefoglalt szállásunk. Talán ez volt a szerencsénk. Az országba csoporttal csak akkor lehet belépni, ha előtte szerződést kötünk valamelyik utazási irodával, de mint kiderült, számukra egészen mást jelentett a szíves vendéglátás, és az európaiak által megszokott szállás fogalma. Pedig tényleg nem mentünk valami all-inclusive elvárásokkal. Tehát itt kénytelenek voltunk saját magunknak szállást felkutatni, de mint később ez kiderült, nem volt olyan egyszerű 36 ember számára szobát találni egy épületen belül. Olyannyira virágzik Iránban a belföldi turizmus, hogy minden szálloda tele volt. Végül a Darius hotelben sikerült szobákat szerezni, és a makuival összehasonlítva, ez fejedelmi palota volt. De csak egyetlen üdítő kivételként a héten. Úgyhogy az előző kényelmetlen éjszakával ellentétben ez az éjszakánk nyugodalmasan telt.

Másnap kora reggel indultunk tovább, a Kaszpi-tenger felé. Itt kell megjegyeznem: nagyjából ekkor szembesültünk azzal a paradox helyzettel, hogy bár az üzemanyag 4 forintnak megfelelő helyi fizetőeszköz literenként, mégis alig-alig sikerült egyik benzinkúttól a másikig elgurulnunk, mert a határok közelében csak csínján adnak éppen elegendő mennyiséget, még akkor is, ha dupla árat kínál az ember a benzinért (mikor is volt ilyen helyzet Magyarországon??? Talán soha…). Tehát Iránban jegyrendszer van a benzinre, ugyanis ezzel próbálják meg korlátozni a mostanra elharapózott kényelmet: az emberek még a szomszéd sarokra is autóval mennének… ja, és bokáig tocsognak az üzemanyagban minden benzinkúton, mintha az lenne a szórakozásuk, hogy ki tudja két méterről belecélozni az üzemanyagot a lyukba. Itthon meg minden cseppje drága.

Útközben megálltunk Ardabilban, ahol felkerestük Seykh Safi ad-Din gyönyörű sírkomplexumát. Az épület egy igen forgalmas városnegyedben van elrejtve, s csak amikor beléptünk a kis téren felállított piac kapuján, akkor tűntek szemünk elé a gyönyörű, jellegzetes, kalligrafikus írással és kék csempékkel díszített, a mongol hódítás építészetére jellemző épületek. Az árnyas fákkal és színes virágokkal teleültetett kertje pedig a régi perzsa tradícióra emlékeztetett, hogy mennyire szeretik az irániak a kerteket. Ardabil után átvágtunk az Elburz-hegység vadregényes nyugati vonulatain, persze az egész vidéket elsőrendű autóút vágja keresztül. Út közben mindenütt méz-árusok kínálgatták portékáikat.

A tengerparton Astara volt az első célunk, az azerbajdzsáni határváros. Itt csak ebédelni álltunk meg: emlékezetes marad, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem kebabot ettünk. A part menti út mentén mindenütt óriási kondérokban as-levest főztek: savanyú, csicseriborsós, joghurtos leves volt, ami senkinek sem ízlett, talán csak nekem, de nekem nagyon. Kellemesen hűvös és savanyú volt.Az alumínium kondérok mellett az orosz szamovárok is feltűntek minden árusnál: ne feledjük, ez a terület sokáig Oroszország, majd a Szovjetunió fennhatósága alá tartozott, s ez által igen sokan beszélnek errefelé oroszul. Innen a tengerparton folytattuk utunkat dél felé, s igencsak meglepődtünk azon, hogy mennyire különbözik itt az éghajlat az eddig megszokott száraz iráni klímától. Itt is meleg volt, de itt fullasztóan fülledt, szubtrópusi, magas páratartalmú volt a levegő, csak úgy csurgott mindannyiunkról a veríték, amikor kiszálltunk a légkondicionált buszból. Az úton végig frissen zöldellő rizsföldek és mélyzöld, dús tea-ültetvények váltották egymást, míg a háttérben végigkövette utunkat az Elburz többvonulatos gerince, ahol állítólag még leopárdok is élnek. Bandar-e Anzaliig – Irán egyetlen Kaszpi-tengeri kikötőjéig – már egyszer sem álltunk meg, és ettől elég hosszúra nyúlt az aznapi út. Már besötétedett, mire a nyüzsgő kikötővárosba értünk, és ekkor mellbevágásként ért bennünket legújabb szállásunk: talán ha vendégháznak nagy jóindulattal lehetett mondani… de legalább viszonylag tiszta volt. Hatan aludtunk egy szobában, a ventilátor – mert még az is volt! – egész éjjel hangos nyikorgással forgott, de legalább forgott. Harminchatunkra egy darab tusoló jutott (!!!!!), az is a közös folyosó végén, úgyhogy művészet volt beosztani, hogy ki, mikor és hány percig zuhanyozhat. Így aztán néhányan elhatároztuk, hogy majd éjfél körül menjünk, akkorra talán lemegy a tömeg, addig meg menjünk be a központba, illetve a kikötőbe szétnézni. A városban pezsgett az élet, legalábbis úgy este 10-ig, utána viszont, mintha elvágták volna. Addig azért sétáltunk, és nézelődtünk. A fiatalok itt modernek (még európai szemmel is), és rendkívül barátságosak, főleg a fiúk. Vettünk fagylaltot, hogy kicsit csillapítsuk melegünket (a rózsavízzel ízesített fagylalt nagyon durva!). Ezután kisétáltunk a tengerpartra; gondoltuk, hogy majd valami nyüzsgő, pezsgő, étteremsorokat találunk, ahol hatalmas emberforgatag hömpölyög. Csalódnunk kellett: tök sötét volt, jóformán alig lehetett kivenni, hogy meddig tart a part, és hol kezdődik a víz. Ember alig volt, bár kiülős vendéglátóegységeket azért találtunk; volt kínai, iráni, jellegtelen, piszkos, tiszta, halakat áruló, vízipipás, de mindegyik egyformán kongott az ürességtől. Hát, mit mondjak: nem egy nizzai vagy monte carloi promenád volt.
Másnap reggel csoportosan kisétáltunk a kikötőbe, mert hogy a többség még nem látta. Mi, akik előző este már felmértük a terepet, csak egykedvűen baktattunk a csoport után, és előre tudtuk, hogy semmi látnivalót nem fognak találni. Az itt készített fényképek használhatatlanok lettek, mert annyira meleg volt, hogy hiába is törölgettük buzgón az arcunkat, a következő pillanatban már újból verejtékcseppek csurogtak végig rajta. Azért távolról még elmentek: így nem látszott az ember arca közelről, viszont láthatták az itthoniak Bandar-e Anzali ipari kikötőjét, előtérben a gyerekkel. A kikötő után elmentünk reggelizni. Választhattunk: valami kolbászfélét, vagy tradicionális iráni reggelit. Én bevállalós voltam, és a tradicionális reggelit választottam. Jó éhes is maradtam. A reggeli valami tejbegrízhez hasonló kása volt, de fogalmam sincs, hogy mik lehettek benne a kisebb-nagyobb, bizonytalan állagú csomók, amikről nem igazán tudtam eldönteni, hogy növényi alapanyagú, vagy állati-e? És az egész tocsogott az olajban, majd megszórták fahéjas cukorral. Talán ha a felét megettem… A nap további részében még két program volt, miközben egyre csak haladtunk a tengerparton délkelet felé.

Az első az Elburzban megbúvó Maszuleh hegyi falu volt, az egyetlen olyan település Iránban, ahol nem lehet gépjárművel közlekedni, annak teraszos kialakítása miatt. Itt legalább nem lehetett érezni annyira a fülledt meleget, inkább szellős, friss hegyi levegő volt, persze senki se alpesi levegőre gondoljon. Mindenütt friss, zöldellő erdők vették körül, és egészen más jellegű volt azokhoz a vidékekhez képest, mint amit eddig megismertünk az országból. Talán a legeurópaibb volt a többi tájhoz képest.

Délután megálltunk még Lahidzsannál, hogy megtekintsük Seykh Zahed Gilani sírját, ami egy kis ékszerdobozhoz hasonlított leginkább, dús tea-ültetvények felett, egy domboldalon. Ez volt az első olyan iráni város, ahol a történelem során teát termesztettek. Mohamed Mirza herceg, Teherán első polgármestere, majd Irán indiai nagykövete szerezte meg a titkot: tudta, hogy az angolok sosem árulnák el a teatermesztés mikéntjét, ezért – mivel kiválóan beszélt franciául – francia munkásnak adva ki magát, beállt dolgozni egy tea-feldolgozó üzembe, ahol megtanulta a fortélyokat. Később néhány palántát magával vitt Iránba, ahol sikeresen meghonosította a növényt.

Úgy számoltuk, hogy átkelve ismét az Elburz-hegységen, késő este elérjük Teheránt. De amikor késő éjjel, 11 felé, még mindig csak felfelé tekeregtünk a szűk, egysávos és tök sötét szerpentinen, időnként erőset fékezve, amikor szembe jött egy másik jármű, majd visszatolatva jó esetben, miközben cidrizve szemléltük magunk mellett a feneketlen mélységet, és a cérnavékonyan, 600-700 méter mélységben kanyargó lámpasort, úgy, hogy közben a busz oldala mellett a padkát már nem is lehetett látni (életemben, most először féltem a magasban), lassacskán letettünk arról, hogy viszonylag korán ágyba kerüljünk. Persze, amikor Ardabil felől leereszkedtünk a parti síkságra, nem gondoltuk, hogy Teherán felett már ennyivel magasabb lesz a hegység. De aki egy kicsikét is ismeri Irán földrajzát, és tudja, hogy a teherániak a szomszédos, 5771 méter magas Demavend csúcsra járnak síelni, az gondolhatja, hogy errefelé már nem olyan szelíden lankás az Elburz.

Éjjel egy óra tájban értük el Teherán külvárosát, ami egy közel 15 milliós metropolisnál nincs olyan közel a centrumhoz. Még legalább egy óra volt, hogy ágyba kerüljünk, de azt ismét nem köszöntük meg. Azt hiszem, Teherán és Iszfahán között, vagy a két városban egyformán, kulminált elkeseredésünk, ekkor már többen ott tartottak, hogy repülőjegyet foglaltatnak hazafelé, hogy a későbbi szállásoktól már megkíméljék magukat. Persze erről a csalódásról elsősorban az iráni utazási iroda tehetett, mert ők végül, amikor felháborodva felkerestük őket, hogy számon kérjük az eddigi katasztrófa-helyeket, és felbontsuk a velük kötött szerződést, vállukat vonogatva annyival intézték el, hogy ez Irán, tetszik, nem tetszik, ők ezt tudják nyújtani. Csak az bosszantott, hogy amíg mi a lepusztult és koszos szobákat kaptuk, addig a helyieket szép és tiszta szobákba szállásolták el. Hiába, Iránnak még tanulnia kell a turizmust, hogy a külföldiek jó hírüket vigyék a nagyvilágban. Első látásra persze a teheráni szálloda nem tűnt rossz helynek, csak amikor megkaptuk a szobákat, akkor derült ki a turpisság. Ismét a Teheránba, ping-pong bajnokságra érkezett vidéki lánykák kapták a szép és tiszta szobákat, mi meg kerülgettük a makuinál is nagyobb és barnább csótányokat, amik akkorák voltak, hogy amikor le akartuk csapni őket, Gabi barátnőm ijedten hőkölt vissza, hogy ő nem meri, mert még a végén a csótány visszaüt. Valamelyik fiút kellett megkérnünk, hogy végezzen a csaknem 45-ös férficipő méretű rovarral.
A sűrű másnap a teheráni Bastan (Óiráni) Múzeum megtekintésével kezdődött, ami számomra igazi csemege volt, mert itt végre Akhaimenida emlékeket is láthattam, elsősorban Dareios híres proskynézis domborművét (ókori perzsa üdvözlési forma). Ezen kívül számos ékírásos tábla, agyagpecsétek, az apadana-lépcső egy darabja, a nem kevésbé híres, embermagasságú ún. Parthus herceg, valamint Hammurapi törvényoszlopának másolata is ki van állítva (az eredeti a párizsi Louvre-ban látható). A múzeum után a sahok rezidenciáját, a gyönyörű Golesztán-palotát néztük meg. Gazdagon díszített, Qajar kori sárga-kék csempés díszítésén kívül lenyűgözött a csupa üveg- és tükörmozaikból kirakott termek sokasága, valamint a világ minden tájáról összegyűjtött festmények, szobrok, díszes bútorok gyűjteménye, amelyeket a sahok az idők során különböző uralkodóktól kaptak ajándékba. Volt közöttük még Ferenc József császártól kapott festmény is, ami elég valószerűtlenül hatott ebben a gazdag keleti környezetben. Ezután pedig a sahok kincseit néztük meg, amely a világ egyik legnagyobb és legdrágább ékszer és drágakő gyűjteménye. Engem az ilyen földi hívságok sosem kötöttek le, ezért nem különösebb lelkesedéssel mentem el, de végül a látvány még engem is meggyőzött. Ennyi felhalmozott ékszert és drágakövet még sosem láttam. Ezt a mennyiséget és minőséget az emberi agy egyszerűen képtelen még feldolgozni is; hogy akárhová is néztem, csak csillogó-villogó gyönyörűségek, gyémánt, igazgyöngy díszítésű koronák, díszes kardok, ékszerekkel kirakott pajzsok, zafír, rubint brossok, aranyba foglalt, díszesen vésett strucctojás vízipipák, teáskészletek, aranyszállal szőtt koronázási ruhák, jogarok sorakoztak, mindegyik felbecsülhetetlen értékben. Itt van kiállítva a Koh-i-noor után a második legnagyobb gyémánt, a Darya-e-noor, vagyis a „Fény tengere”, valamint a híres Páva-trón, amin nem hogy ülni, de még feküdni is lehetne, akkora. De nekem legjobban az a 66 cm átmérőjű, és csaknem 1 méter magas földgömb tetszett, melyet Nasser-ed-din sah ékszerészei azokból a drágakövekből készítettek, amelyek csak úgy szétszóródva és számbavétel nélkül hevertek a kincstárban. (Én egy ilyen kis darabkával is beérném, hosszú időre nem lennének anyagi gondjaim.) A tiszta arany súlya, amit felhasználtak hozzá, 34 kg, a drágakövek teljes súlya pedig 3,656 gramm. Összesen 51,366 db drágakövet foglaltak bele a földgömbbe. A különböző országokat ugyan nehéz kivenni, mert az ékszerészek szakmai tudása nagyobb volt, mint földrajzi ismereteik.
Amint visszaértünk a szállásra, elintéztük, hogy egy másik szobát kapjunk. Csakhogy itt meg leszakadt a csap, ömlött ki a víz, és újabb csótányok kerültek elő. Ekkor lementünk a recepcióra, hogy szóvá tegyük sérelmünket. Igyekeztünk legjobb angol tudásunkat bevetni, bár minden hiába: ők alig beszélték a nyelvet. Amikor kérdeztem, hogy tudja-e mi a „cockroach” (svábbogár angolul), bőszen bólogatott, de végül kiderült, hogy fogalma sincs, mit akarok. Ekkor modelleztük nekik a bogarak gyors mozgását a pulton, hogy mire is gondolunk, és hogy azonnal adjanak egy új szobát, mire a recepciós fiú arca felderült, és a kezembe nyomott egy rovarirtó szert. Azt hittem, gutaütést kapok. Mondtam neki, hogy nekem másik szoba kell, nem akarok egész éjjel csótányokra vadászni, ráadásul a csap is leszakadt. Végre kaptunk egy újabbat, egy tisztát és szépen felújítottat, ami ugyan a lichthofra nyílt, tehát semmi fény nem jött be, és egyszemélyes volt, de most legalább nyugodtan alhattunk.
Másnap Khomeini ajatollah sírjának érintésével – ami még Teherán külső részén, a Behest-e Zahra, a háborús elesettek temetője mellett fekszik – mentünk tovább dél felé. A sírkomplexum hatalmas, akár csak az azt övező temető is. Az imám szarkofágja egy óriási aranyozott kupola alatt, az iszlám zöld színének megvilágításától körbevéve nyugszik. A komplexum a szarkofág épületén kívül vallási tárgyakat árusító ajándékboltokat, ingyen-konyhát, óriási parkolókat és egyéb helyiségeket foglal magában. Az 1989-ben elhunyt vallási és állami vezetőt még ma is igen nagy tisztelet övezi. A sír meglátogatása után megnéztük a temetőt is. Döbbenetes volt az Irak-iráni háborúban elesett mártírok hatalmas temetőjét, valamint a mementóként kiállított tankot karnyújtásnyi távolságból szemlélni. Már eddig is minduntalan feltűntek a mártírok óriásplakátjai, még a legeldugottabb városkákban is, mindenhol a saját halottakkal, de most koncentráltan érezhettük azt a soha nem szűnő emlékezést, amivel az irániak hősi halottaik iránt viseltetnek.

Teheránból Qom érintésével Kashan felé igyekeztünk. Az út kietlen, száraz, sivatagos vidéken keresztül vezetett; itt van a hatalmas Desht-i Kevir sivatag széle, s nem messze az úttól, egy szélesen elterülő sóstavat véltünk felfedezni. Qom – az eddigi iráni városokkal szemben – sokkal inkább konzervatív, régies városnak tűnt, errefelé az emberek is inkább a tradicionális iráni viseletet hordják: a férfiak hosszú ingszerű ruhát, mellénnyel, vagy más, származásuknak megfelelő ruhadarabot, a nők pedig leginkább csadort, de semmiképpen sem modern viseletet. Persze mindez érthető, hiszen szent város ez: itt van eltemetve Mohamed próféta legkedvesebb leánya, Fatima, aki 816-ban bátyjához, Reza imámhoz igyekezett Medinából Mashadba, de út közben megbetegedett, s ezen a helyen meghalt. A szentély maga óriási és gyönyörű, ahogy aranyozott kupolája csillog a napsütésben, miközben boltívei alatt zarándokok ezrei hömpölyögnek nap, mint nap. Amikor egyszer Reza imámot megkérdezték, hogy számít-e a Fatima sírjához tett zarándoklat, azt felelte, aki megteszi, biztosan a paradicsomba jut. Ezek szerint nekünk is jó esélyeink vannak. Egyébként meglepően liberálisan és ökumenikusan fogadtak bennünket, s legnagyobb meglepetésünkre még a szentély udvarára is bemehettünk. Persze a lányok szigorúan csak csadorban. A helyi asszonyok szakszerűen csavarták ránk a leplet. De legalább nem kellett feketét öltenünk, mert hogy így is a rosszullét kerülgetett bennünket, ahogy a műszálas anyag tetőtől talpig betakart minket, ráadásul úgy, hogy alatta még kendő is volt, és mindezt egy laza 40 fok koronázta, tűző napsütéssel. Egy önkéntes idegenvezető – miután megkérdezte, hogy keresztények vagyunk-e – elmagyarázta számunkra, hogy Fatima nekik olyan jelentőséggel bír, mint nekünk Szűz Mária. Még egy fél órát bolyongtunk az udvaron a melegtől ájuldozva, amikor lassan végre a kijárat felé vehettük utunkat. Hiába volt gyönyörű a szentély és egész környéke, nem igazán tudtuk értékelni a végén, mert már csak az lebegett a szemünk előtt, hogy mielőbb levehessük a csadort. Pedig az elején még csoportkép is készült a csadoros magyar lányokról.
Kashan az első nagyobb oázis a Qom – Kerman közti úton. Kevés ilyen hangulatos várost láttam eddig életemben. Pedig itt sem volt tökéletes a szállásunk, de legalább tiszta volt, kényelmes ágyakkal, igaz nyolcan aludtunk lányok egy szobában, és a fürdő és a WC szintén a folyosón voltak. Ja, és a legjobb: a recepció felett egy hatalmas lyuk tátongott az első emeleten, amin akár egy asztal is átfért volna, tehát az étkezőből közvetlenül lehetett csevegni a recepcióssal (valójában valami építkezés volt). Mindez meg is történt másnap reggel, amikor a konyhalány nem értve az angolt, segítségkérően nézett a nyelvet valamivel jobban beszélő recepciósra. Elég abszurd volt a helyzet. Érkezésünk estéjén egy öt csillagos szállodába mentünk vacsorázni. Az ennivaló bár nem volt éppen a legfinomabb, de azért igyekeztek kitenni magukért, több fogás is volt, és a vendégszeretettel semmi kifogás nem lehetett. Egy dolog azonban itt is feltűnt: a csótányok, és bár én egyet sem láttam, többen is megerősítették jelenlétüket.

Szóval Kashan mindezek ellenére gyönyörű, s talán nem véletlenül: I. Abbas sah kedvenc városa volt. Hiába a sivatagban fekszik, és tűz a nap, a klímája mégis elviselhető. Ráadásul gyönyörű látnivalói vannak: a Maszdzsed-i Agha Bozorg, amely egy letisztult, látványos díszítésektől mentes, mégis hamisítatlan iráni mecset. Számomra az egyik kedvenc lett, elsősorban a formavilágával fogott meg. Ezután felkerestük egy 19. századi, gazdag kereskedő lakóházát, a Borujerdi-házat. Belső kertjében díszmedence volt és üde cserjék, közöttük gránátalmafák is. Persze Kashan bazárja legalább ennyire felejthetetlen volt, ugyanis a nagyobb városok nyüzsgő, tömegtől tolongó bazárjai már ijesztőek nekem, azokból többnyire hamar kimenekülök. De ez a városhoz hasonlóan kedves és bájos bazár nagyon tetszett. Kora reggel néztük meg, amikor a boltok még zárva voltak, csak az ódon épületek hangulata lengte be, a boltíves árkádok, kicsiny udvarok, fürdők és imafülkék összevissza sikátorokban követték egymást. A városból kifelé útba ejtettük a Kashan szélén elterülő Fin-kertet, amely az egyik leghíresebb tradicionális perzsa kert. A zárt, magas falak mögött megbúvó, szabályos és kertészek által rendben tartott kert minden korszakon át kedvelt volt; az Akhaimenidák már az ókorban is szerettek ilyen helyen elidőzni, számos helyen olvashatunk „paridaidákról”, ami az óiráni Aveszta nyelvén paradicsomkerteket jelentett. Ez a szó került aztán át az európai nyelvekbe is paradicsomként. Ezt a kertet, a várost pihenőhelyként használó I. Abbas sah, Szafavida uralkodó létesítette. Magas fái gyönyörűen gondozott virágágyakat rejtenek, amelyek között mesterséges vízelvezetések csobognak, amelyek a kert közepéről indulnak egy kicsiny pavilonból.
Kashan után ismét a kopár tájon buszoztunk keresztül, tovább, dél felé. A táj egyre barátságtalanabbá vált, mígnem elértük Natanz környékét, ahol állítólag az iráni nehézvíztározók vannak, valahol a hegyek gyomrában elrejtve. Gondolom én. Mi persze mindebből csak néhány légvédelmi üteget láttunk az ég felé meredni, persze mindez még nem jelent semmit. Azok máshol is vannak. Itt lekanyarodtunk a főútvonalról, és a hegyek közé vettük az irányt, hogy megtaláljuk a vörös kisvárost, Abyanét. Ez a régi, zoroasztriánus városka vörös agyagépületei miatt nevezetes, amelyek egymásra épültek oly módon, hogy a hegyoldalban az alacsonyabban fekvő házak teteje a fölöttük álló házak udvarát alkotják. Egy másik érdekessége az ott lakó asszonyok ruházata volt, ők ugyanis nem az egész Irán szerte megszokott fekete csadort, hanem színes, virágos kendőket viselnek. Az ott lakók nem igazán járkáltak az utcákon, ezért egészen kihaltnak tűnt a település, persze akivel találkoztunk, az kedves és vendégszerető volt. Még családi ebédre is invitálták a csoportot. Mindenki abból él meg, amiből tud.

Amikor aztán továbbindultunk, történt egy kis malőr: egy régi kisvárost akartunk felkeresni valahol Natanz környékén, de eltévedtünk, s ott bolyongtunk már egy ideje a légvédelmi ütegek körül. Persze poénokkal igyekeztünk elvenni a dolog élét; az iráni kémműholdak biztos ránk álltak már, hogy vajon mit cirkulálunk olyan feltűnően azon a kopár vidéken, pont ott, ahol nem kellene. Végre megtaláltuk a helyes utat, sőt a városkát is régi mecsetével együtt. A nevére sajnos nem emlékszem, de nem is töltöttünk ott fél óránál többet. Estére Iszfahába kellett érnünk, az utolsó városba, ahol még az iráni utazási iroda által lefoglalt szállásunk volt. Itt már előre tudtuk, hogy hasonlóan borzalmas körülmények fognak bennünket fogadni, mint eddig azokon a helyeken, ahol ők foglaltak szállást, de megígérték, hogy a kellemetlenségekért cserébe, Yazdban kárpótolni fognak minket. Nem igazán bíztunk ebben. Csak a legdühítőbb az volt, hogy ezek a lepra-helyek ugyanannyiba kerültek, mint az igényes szállások. Aztán amikor megérkeztünk Iszfahánba, még legvadabb félelmeinket is felülmúlta az ottani szálloda: nem annyira a tisztaságával, hanem kapitális csótányaival. Igaz, én most egyet sem láttam, de amit hallottam, az elég volt. Egy kisebbfajta zuhanóbombázó belerepült az egyik lány hajába. Eddig nem tudtuk, hogy ezek a dögök repülni is tudnak, nem csak nagyok. De addigra annyira fáradtak és reményvesztettek voltunk, hogy jobbat úgysem találnánk már, hogy rezignáltan ott maradtunk. Gondoltuk, majd mozdulatlanul alszunk, úgy talán megússzuk. Este azért bementünk Iszfahán központjába, hogy megnézzük a világ egyik legszebb és leghíresebb keleti városát, meg aztán addig sem kell a szálláson lennünk. Lesétáltunk a Zayende folyóig, ahol a híres Szafavida kori hidak sorakoznak, a Si-O-Se Pol, a Khaju és a Chubi. Az előbbin átmentünk a túlpartra, ahol a híd lábához épült teázóban leültünk beszélgetni. Jó volt látni ezt a csodálatos, nyüzsgő, egyszerre modern és régi várost éjszaka, bár feltűnően hiányoltuk a vízipipákat a látképből. Itt néhány iráni fiatal is csatlakozott hozzánk, akik meglepően jól beszéltek angolul. Kérdésünkre elmondták, hogy mostanában nem lehet a városban vízipipázni, be van tiltva, ahogy a hangos zene is. Kicsit furcsa volt, hiszen korábban a vízpart arról volt híres, hogy ide ültek ki az emberek lazítani: beszélgettek, zenét hallgattak és vízipipáztak. Csakhogy ez a lazuló erkölcsök jele volt, így aztán betiltották. (Azóta úgy hallottam, már ismét engedélyezték.) Éjfél után elindultunk vissza, de amikor a szállodához értünk, csak egy hosszú, kígyózó fiú-sort láttunk, kispárnáikkal a hónuk alatt, amint a busz előtt várakoztak, hogy felszállhassanak aludni. Csodálkozó tekintetünket látva elmesélték, mi történt. Már sötét volt a szobájukban, a legtöbben aludtak is, amikor egyikük belépett és a kapcsolóhoz nyúlt, hogy világos legyen. Ekkor egy hatalmas csótány, ami a kapcsolón akart éjszakázni, ráesett az alatta alvó emberre, aki pánikszerűen ugrott fel. Amikor világot gyújtottak, látták, hogy szó szerint rajzás van a szobában, mert legalább 6-8 svábbogár repkedett keresztbe-kasul. Így aztán besokalltak, és elfoglalták a buszt. Ami minket illet, a mi szobánkban egyet sem találtunk, bár azért remegő gyomorral feküdtünk le aludni.
A probléma csak ott kezdődött, hogy Iszfahánban eredetileg két éjszakát és egy teljes napot akartunk tölteni, de nem ilyen körülmények között. Reggel tehát új szállást kellett keresni, de hamarosan kiderült, minden szálloda foglalt másnapra, csak napokkal későbbre van üres hely.

Ezért aztán eredeti útitervünket felrúgva, másnap folytattuk utunkat Yazd felé, hogy visszafelé töltsük el a hosszú napot Iszfahánban. Ez már így jó ötletnek bizonyult.
Folytattuk tehát utunkat befelé a sivatagos területek felé, s csak elvétve láttunk egy-egy oázis városkát. Az egyik ilyen Nain volt, a másik pedig Meybod, s mindkét helyen megálltunk egy kis időre. Nainban található Irán egyik legrégibb mecsete, mely még a 10. században épült. Meybodban már több látnivaló is akadt, itt láttuk a 2000 évvel ezelőtt épült Narin Galehet, egy preiszlám erődítményt, melynek szépen megmunkált bástyája olyan volt, mintha óriás gyerekek homokból öntötték volna ki vödrük segítségével. Az erődítmény mellvédjéről nagyon szép panorámakép nyílt az alant elterülő sivatagi oázis-városra.
Yazdba viszonylag korán megérkeztünk, de amíg megtaláltuk az előre megígért szállást, addigra elég késő lett ahhoz, hogy az aznapra tervezett kirándulást a város szélén magasodó Hallgatás Tornyaihoz másnapra halasszuk. Persze nem is bántuk, mert mostanra valóban elértük a kimerültségnek azt a fokát, amikor többen már a rosszulléttel küzdöttek. Persze, sok volt ez: napi 400-600, néha még ennél is több kilométert buszoztunk, meleg volt, és sorra jöttek a kellemetlenségek a szállások terén, melyeknek a pihentető alvást kellett volna biztosítani.

De amikor végre megkaptuk az itteni szállást, nem akartunk hinni a szemünknek: csodálatos, tradicionális, régi perzsa fogadó, a legmodernebb kényelmi eszközökkel felszerelve, Internet-kapcsolattal, csöndes belső kerttel, díszmedencével és aranyhalakkal, a medence szélén pedig pink színben pompázó bougenvilla bokorral. Nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk a megkönnyebbüléstől, és még mindig nem akartuk elhinni, hogy mindez igaz. A kert szélén tágas és párnákkal kényelmessé tett heverők sorakoztak a szobák előtt, melyek mind a kellemes belső kertre nyíltak. Állítólag még ezen kívül is volt egy-két kisebb belső kertecske, de én azokat nem láttam, csak mesélték. Mi megint hatan kerültünk egy szobába, de ilyen körülmények között nem bántuk: szép, egyszerű, tiszta szobák, kényelmes, puha ágyak voltak benne, teljesen felújított fürdőszoba, és szivacsos ülőkéjű, hófehér, csillogó-villogó angol-WC!!! Ezt csak azért emelem ki, mert a szokásos iráni pottyantós WC-kről inkább nem beszélnék bővebben, ez viszont azok éles ellentéte volt. Másnap reggel olyan kilátásra ébredtem, amilyenre eddig még sohasem.

Reggel tehát kihajtottunk a város szélén magasodó Hallgatás Tornyaihoz, amelyek a zoroasztriánusok jellegzetes temetkezési helyei voltak. Ők a tüzet és a földet szentnek tartották, így aztán nem szennyezhették be ezeket az elemeket a tisztátalan holttestekkel. Ezért azokat kihelyezték ezekbe a tornyokba, hogy az időjárás, valamint a vadállatok letisztítsák a csontokat, majd összegyűjtötték, és eltemették azokat. Szóval mindennek tudatában kicsit összeszoruló gyomorral kaptattam fel a meredek hegyoldalra, a már korán reggel is legalább 38 fokos melegben, miközben sehol nem volt még egy tenyérnyi árnyék sem. Amikor felértünk az egyik csúcsára, és belestünk a torony oldalán tátongó lyukon, amin keresztül be lehet jutni a tetejére, egy japán turistacsoportot pillantottunk meg: ők azok, akik még a leglehetetlenebb helyeken is ott vannak, miért is lepődtünk meg ezen? Persze ez a fajta temetkezés már be van tiltva a fertőzésveszély miatt, s a tornyok most már csak turistalátványosságként funkcionálnak. Ezután az Ateshkádét, a Tűztemplomot kerestük fel, ahol Kr.u. 470 óta folyamatosan ég a szent tűz. Homlokzatán ott volt a színes Farvahar jel, a zoroasztriánusok, vagy mai nevükön párszik szent jelképe, melyet óperzsa tanulmányaimból már ismertem: ugyanez a jel volt minden Akhaimenida király legszentebb jelképe is (Persepolisban is ott volt a palota romjain, teljesen épen, kivehetően, éppen csak nem volt ilyen színes). És még egy helyről ismerős volt: amikor Freddy Mercury, a Queen együttes legendás frontembere meghalt, és a világ legjobb zenészei egy felejthetetlen emlékkoncertet adtak tiszteletére a Wembley stadionban, amelyet itthon is közvetítettek, a Farvahar akkor is ott tündökölt a stadion tetején. Minthogy Freddy Mercury is párszi, azaz zoroasztriánus vallású volt. Az Ateshkádé után, immár a város igazi központjában megnéztük a csodálatos Amir Chaqmagh mecsetet, melyet ugyan már előző este, kivilágítva is megcsodáltunk, sőt, fel is mentünk a minaretekig, most azonban teljes nappali szépségében láthattuk. Később elsétáltunk a Maszdzsed-e Dzsaméhoz, vagyis a Péntek mecsethez, ami az egyik legszebb mecsete Iránnak, de a legmagasabb minaretjei biztosan ennek vannak. Délután szabadprogram keretében megkerestük Nagy Sándor börtönét (csak miattam, de legalább nem az egész csoport jött, hanem csak hárman voltunk lányok, ugyanis nagy csalódás volt). Szerintem az ember sosem járt itt, a börtönből pedig semmi sem látszik, mert hogy egy középkori iskola van a helyén. Csak azt mondják, hogy az alján volt valamikor. Ezután igyekeztünk vissza, hogy a Zurhanéig még szőnyeget tudjunk nézni, vagy venni, ha olyat látunk. Egy fiatal, de szemtelenül szép szőnyegárus fiúhoz tévedtünk be; nem bírtam megállni, hogy ne nála vegyek magamnak szőnyeget. Ezután végre visszataláltunk az Amir Chaqmagh előtti térhez, ahol találkozó volt megbeszélve. Innen már együtt mentünk a csoporttal egy jellegzetes, kupolás kis épülethez, ahol a Zurhanét, vagyis az Erő Házát tartották. Ez az irániak tradicionális, ősi eredetű sportja, amellyel legjobb erő-sportolóikat készítik fel (mint tudjuk, az iráni súlyemelők a világ legjobbjai között szerepelnek a világjátékokon). Egy élő zenére – dob –, és énekre folytatott tánc és testmozgás keveréke, ahol különböző méretű, padlizsán formájú súlyokat emelgetnek, és forgatnak a fejük felett. Gondolom, az ízületeiknek semmi baja… Erre a dologra korábban nem hogy nőket, de még külföldieket sem engedtek be, úgyhogy igencsak megtisztelve éreztük magunkat, hogy ilyen szíves látásban volt részünk.


Yazdból délnyugat, Shiraz felé vettük utunkat. Persze előtte még útba ejtettük Abarkuht, ahol egy csodálatos, több száz éves gonbadon (síremlék) kívül megnézhettük a világ második legöregebb fáját, egy 5000 éves ciprusfát is. Két hetet nyugodtan letagadhatna. De szegény, ő sem kerülhette el az immár világszerte elharapózó graffitis rongálást, ugyanis mindenféle fa(l)firkák éktelenkednek törzsén.

Abarkuh után iráni utazásom egyik fénypontja következett: Pasargadae, Naqsh-e Rostam és Naqsh-e Rajab, a három ókori emlékhely. Ott magasodott végre előttem Kürosz sírja a maga nemes egyszerűségében, s mögötte egy napsütötte, széles síkság húzódott, mely valamikor a legelső perzsa fővárosnak nyújtott tág teret, olyannyira, hogy a későbbi perzsa városoknak, Persepolisnak, Susának és a többieknek ez a város adta a követendő mintát: hídjaival, kertjeivel, oszlopsoros palotáival és nyitott oszlopos pavilonjaival. De mostanra mindezekből semmi sem maradt, csak az első perzsa hódító nemesen egyszerű síremléke. A hófehér, mészkőből épült, kicsiny házikó formájú sírkamra hat lépcsőfokból álló talapzaton nyugszik. Semmi díszítés, semmi felirat nem található rajta, mégis nagyon szép. Még mielőtt elfelejteném: pillanatnyilag ez is fel volt állványozva, mint olyan sok műemlék Iránban, hogy megóvják őket az enyészettől. Bár érthető, sőt követendő, azért egy kicsit elszontyolodtam, hogy éppen most, amikor végre láthatom. Ezután az innen nem messze fekvő Naqsh-e Rajabba mentünk. Ez nem egy település, hanem egy szikla hasadék, amelybe csodálatos, embermagasságú, vagy még annál is nagyobb Szasszanida domborműveket véstek, Shapurról, a második uralkodóról (Kr.u. 243-273), akit generálisai vesznek körbe beiktatásának alkalmával, valamint főpapjáról, Karterről, a Mobad-e-Mobadenről (Papok papja). Végül átmentünk az út túloldalára, Naqsh-e Rostamba, amely az előző helytől alig pár kilométerre fekszik. Itt vannak eltemetve a leghíresebb Akhaimenida királyok: Nagy Dareios, Xerxés, II. Dareios, Artaxerxés, és itt látható az ún. Ka’aba Zardusht. A sziklasírok csak azután tűnnek elő, miután az ember felkaptat egy emelkedőre, de a hatásuk leírhatatlan. Legalábbis számomra az volt. Nem túldíszítettek, nem színesek, nem hivalkodóak, mégis tökéletesen kifejezik azt, hogy a hajdani világ egyik legnagyobb és legdicsőségesebb államának uralkodói nyugodtak itt. Még környezetük is nyugalmat és fenséget sugároz. Lassacskán el kellett indulnunk, hogy még a teljes sötétedés előtt elérjük legdélebben fekvő úti célunkat, Shirazt.

A város, mely közel 1500 méter magasan fekszik a Zagrosz hegységben, és amely már a 9. század óta létezik, olyan kellemes hangulatú, ugyanakkor olyan modern, amire nem számítottam. Persze senki se egy felhőkarcolóktól agyonnyomott metropolisra gondoljon. Tipikus keleti atmoszférájú város, de mégis megtalálhatóak itt a modern építészet példái is, rögtön már a városba való bejutáskor: a csaknem 1000 éves Korán kapu mellett a hegyoldal egészen új stílusú kiépítéssel büszkélkedhet. A Korán kapu eredetileg a városba vezető díszes bejáratnak épült, és az a fáma járja, hogy aki átmegy alatta, az egyszer még visszatér a városba. Mondanom sem kell, amikor elhagytuk a várost, még megálltunk, hogy átmenjünk a kapu alatt. Ebben a városban is kellemes, kényelmes és európai igényeknek megfelelő szállodában találtunk szállást, és bár egyetlen bátor csótány itt is akadt, igaz, csak a kertben, valamelyik fiú végül megtanította úszni szegény párát. Másnap hosszú városnéző túrát szerveztünk: délelőtt elmentünk a város két híres szülöttének, Sza’adinak és Hafeznek, a két költőnek a sírjához. Mindkettő tágas, virágokkal és formára nyírt buxusokkal, díszcserjékkel teleültetett kert közepén áll, és mindkettőt folyamatosan látogatják az iráni emberek. Arra gondoltam, hogy ők mennyivel több megbecsülésnek örvendenek, mint Magyarország bármelyik irodalmára. Ott az emberek sűrű tömött sorokban állják körül a díszes sírokat, amelyeket a folyamatos érintés, simogatás már fényesre koptatott. Ezután ellátogattunk a csodaszép Maszdzsed-e Vakilhoz, melynek fedett imaterét 48 monolit pillér tagolja. Ettől egészen egyedi stílusa lett ennek a szép mecsetnek. Programunkban szerepelt még Imam Reza testvérének, Szeyed Amir Ahmad sírjának, a Shah Cheragnak a meglátogatása is, amely Irán egyik legjelentősebb zarándokhelye, és mivel Qomba beengedték csoportunkat, reméltük, hogy ide is bejuthatunk. Sajnos nem így lett. Ezer színben pompázó ruháinkról gyanították, hogy nem vagyunk mohamedánok, ezért nem mehettünk be. De azért így is megoldottuk: megkerültük az intézményt, és egy pici sikátorból, az egyik mellékbejáraton megközelítettük a sír-komplexumot. A fiúk közül páran belógtak, hogy néhány képet készítsenek, és még néhányan lányok is bekukucskáltunk, de mivel innen azért nem ugyanaz a látvány fogadott, nem maradtunk sokáig. Furcsálltuk, hogy amíg Fatima sírjánál vendégszeretőbbnek és kedvesnek bizonyultak az intézmény vezetői, itt szigorúan elutasítottak minket. A délutáni program a nagy bazár megtekintése volt, és szőnyegvásárlás. Shiraz a leghíresebb szőnyegkészítő városok közé tartozik, bazárjának külön szárnyai csak szőnyegárusokkal vannak megtöltve. Gyönyörű kelimek, színpompás perzsaszőnyegek, óriási selyem-perzsák állnak hegyekben. Később elmentünk harapni valamit. Hangulatos kis tradicionális éttermet találtunk a bazár egyik sikátorában, ahol jóízűen megebédelhettünk. A helyiek ajánlották a helyet, és valóban Irán talán egyik legjobb éttermét fogtuk ki, mert – bár itt is kebabot ettünk – megkóstolhattunk egy jellegzetes egytálételt is, amit agyagcserépben kínáltak, és végeredményben ez volt talán a legfinomabb ebéd, amit kint kóstoltunk. A velünk szemben lévő asztalnál két helyi lány ült, akik közül a szemben helyet foglaló olyan gyönyörű volt, hogy képtelenek voltunk levenni róla a szemünket, majd az ebéd végén bátorkodtunk megszólítani, hogy ilyen szép lányt még sosem láttunk, megengedi-e, hogy egy képet csináljunk róla. Kicsit talán zavarba jött, mert elpirult, de beleegyezett. Azt hiszem, nem véletlen, hogy az iráni emberekre mondják az antropológusok, hogy a Föld legszebb embercsoportja. Ebéd után, útban a szálloda felé, az Arg-e Karim Khan mellett vitt az utunk. Ez Shiraz középkori erődítménye, négy sarkán egy-egy kör alakú bástyával, melyek közül az egyik már kissé megsüllyedt, és ezért meglehetősen csálén állt.

Másnap reggel elindultunk vissza, észak felé, Iszfahánba, de előtte még megálltunk a Shirazhoz közeli Persepolisban. Nekem ez volt a leginkább várt esemény, hiszen emiatt indultam el az egész útra. Ott állhattam végre annak az ókori fővárosnak a romjai előtt, amelyről eddig csak olvasmányaimból tudtam, de úgy ismertem már, mint a tenyeremet. És amely abszurd módon, Nagy Sándor barbár tettének köszönhette azt, hogy meglehetősen jó állapotban maradt fenn. Azzal, hogy a makedón király felgyújtatta Perzsia fővárosát (bosszúból, amiért korábban, a görög-perzsa háborúk idején, a perzsák felgyújtották a görög templomokat), az nem a lassú enyészetnek lett kitéve, hanem a gyors pusztulás következtében több dolog maradt meg belőle.
Elindultunk a hatalmas, felfelé vezető lépcsősor felé, amelynek tetején a lenyűgöző Nemzetek Kapuja, az egész komplexum főbejárata magasodott. A hajdani pompás főkapuból mára csak a két-két bikatestű és emberfejű lamassu maradt meg, melyeken keresztül még ma is hömpölyög a tömeg. A kifelé néző, baloldali lamassu talapzatában aztán megkereshettük (bár nem volt nehéz megtalálni) gróf Széchenyi Andor 1892. december 3.-án belevésett falfirkáját. Állítólag ezen a szobron van valahol egy másik magyarnak, Vámbéry Ármin, orientalista tudósnak is belevésve a neve, de ezt nem találtuk meg végül. Griffek, oroszlánfejek, hatalmas lófejek, majd magas falak perzsa testőrök soraival, egy másik falon maga Dareiosz hadakozik egy szárnyas, szarvas, oroszlánfejű szörnnyel, másutt a már korábban említett Farvahar-jel, aztán a híres Xexész-kapu lépcsősora, ahol a hatalmas birodalom minden részéről érkező alattvalók érkeznek a Nagykirály színe elé földjük ajándékaival. Felemelő érzés volt mindezt a saját szememmel látni. Aztán az Apadana-palota égbetörő oszlopai, ahogy a felhők nélküli kék égen kirajzolódnak… bárhol is láttam eddig fotókat Persepolisról, mindig valószerűtlenül kék volt az ég, és szikrázóan sütött a nap, és én mindig meg is voltam győződve arról, hogy ezt biztosan fotoshoppal alkották meg. De most látnom kellett, hogy ez valóban ilyen, hiszen az én képeimen is valószerűtlenül kék az ég, és szikrázóan süt a nap, pedig hozzá sem nyúltunk a képekhez e célból. És olyan meleg volt, mint eddig még sehol iráni utunk során.
Estefelé értük el a Szafavida kori perzsa fővárost, mely valaha a világ egyik legnagyobb városa volt, s virágzása 1050-től 1722-ig tartott. Másnap ismét sűrű program várt ránk: mindenekelőtt reggel átkeltünk a Zayande folyón, át a Dzsolfa negyedbe, hogy megnézzük Irán egyik legnagyobb és leggazdagabb örmény templomát, a Vank-katedrálist. Gazdagon díszített belső faliképei szokatlanok voltak a katolikus templomokéhoz képest, holott ezeket is itáliai művészek festették az 1600-as évek közepén. A templom udvarán számos orthodox és protestáns sír található. Ezután átmentünk a város központjában található, világhírű, s szintén a Világörökség Részét képező Naghs-e Jahan térhez, mely a világ egyik legnagyobb tere. I. Abbas sah 1602-ben létesítette, eredetileg lovaspolo versenyek céljából, s körülötte Szafavida-kori műemlékek sorakoznak: a tér keleti oldalán áll a csodálatosan szép Seykh Lotfollah mecset, melyet Abbas apósa emlékére emeltetett. A mecset kupolája kívülről is lenyűgöző, de belülről talán még ennél is szebb. A sok megszokott kék csempés iráni mecset mellett ez sárgán domináló alapszínével egészen különleges volt. Átsétáltunk a tér déli oldalán magasodó Sah mecsethez, mely ugyan a megszokott kék csempés és kalligrafikus díszítésével egészen „szokványos” volt, de olyan gazdagon és olyan elegánsan építették meg, hogy egyike a legjelentősebb és legjellegzetesebb iráni mecseteknek. A tér nyugati oldalán áll Abbas sah magánpalotája, melynek harmadik szintjén egy tágas és óriási terasz foglal helyet, ahonnan az uralkodó és kísérete a lovaspolo meccseket, tűzijátékokat és katonai bemutatókat követhette figyelemmel. A hatodik szinten választékosan és aprólékosan kialakított mennyezetű zeneterem van. A tér északi oldalán pedig a bazársor fut végig. Életemben ilyen szép teret még nem láttam.

A tizenhetedik napon Iszfahánból az északnyugati Hamadanba tartottunk, és már erősen lenyugvóban volt a nap, mire megérkeztünk. Elvárásaimmal ellentétben – minthogy ez a város az ókori méd állam fővárosa, Ekbatana volt, később pedig az Akhaimenida királyok téli rezidenciája lett, s korábban rengeteget olvastam róla – végül egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Pedig földrajzi adottságai erre predesztinálták volna, minthogy kellemes klímáját az 1829 méterrel a tengerszint feletti fekvésének köszönhette, a Zagrosz hegység láncai között. De valószínűleg az a két incidens vette el a kedvünket, ami itt ért minket, egy egész napos fárasztó buszozás után: egyrészt rengetegen voltak a városban, szokatlanul nagy volt a tömeg még Iránhoz képest is, amitől hamarosan tömeg-fóbiánk lett, ráadásul, amikor beültünk egy gyorsétterembe, hogy elfogyasszuk az aznapi kebab adagunkat, a helyiek belénk kötöttek (fogalmunk sincs miért), s majdnem tettlegességig fajult a dolog. Mint utólag kiderült, még a visszajáró pénzzel is átvágtak, miután visszaéltek azzal, hogy nem tudjuk biztosan megállapítani a pénzen szereplő arab feliratot. Ezután pedig a következő feszültséget az adta, hogy itt igen nehezen találtunk megfelelő szállást. komolyan beesteledett, mire végre találtunk egy tiszta, de meglehetősen szűk vendégfogadót. Itt nem hogy csótány nem volt, de még a cipőket is le kellett vennünk, mielőtt bementünk a szobákba. Viszont aznap este tízen szorongtunk egy szobában lányok, s még szerencse, hogy sikerült kiharcolnom magamnak egy nem emeletes ágyat, mert fent a magasban biztosan nem tudtam volna aludni. És itt megint csak sorba kellett állni a zuhanyzóért, úgyhogy ismét éjfél felé sikerült ágyba kerülnünk. Másnap reggel még megnéztük Eszter és Mordekháj sírját, Irán legjelentősebb zsidó zarándokhelyét, amit ugyan előző este már egyszer megtekintettünk a rácsokon keresztül, de mivel akkor már túl későn jöttünk, zárva volt, most ismét eljöttünk, hátha több szerencsével járunk. Most viszont túl korán érkeztünk, mert még nem nyitott ki. Így aztán feladtuk, és mentünk tovább. A buszból láthattuk a 11. századi perzsa filozófus és tudós, Avicenna mauzóleumát, majd megnéztük a 12. századi Gonbad-e Alaviant, egy késő szeldzsuk-kori síremléket, végül pedig a városból kifelé az ókori maradványokat rejtő dombot, a Hagmatanat. Itt legnagyobb bánatomra már nem álltunk meg, de állítólag nem is nagyon van mit megnézni.

Hamadanból ismét Tabriz felé tartottunk, az utolsó iráni városba utunkon, de még útközben megálltunk Soltaniyénél, hogy megnézzük a világ legnagyobb téglakupoláját, vagyis az Oldzsait-mauzóleumot. A sírtemplom kék, fehér és fekete mozaikdíszítményeit tipikusan mongolnak tartják.

Tabrizba késő délután érkeztünk meg, és itt kiderült, hogy ismét csak érdekesen fog alakulni hátralévő programunk, úgy döntöttek ugyanis a csoportvezetők, hogy éjszakára most nem keresünk szállást (valószínűleg nem is igazán találtunk volna), hanem késő este elindulunk Maku felé, a határhoz, hogy a napfelkeltét a hegyekben megbúvó, gyönyörű Ghara Kheliszénél, vagyis az örmény Szent Thaddeus kolostornál töltsük. Ez a program eredetileg idefelé volt tervezve, de mivel 6 órát vesztegeltünk a határon, és emiatt az egész későbbi program borult, így akkor kimaradt. Ha pedig másnap délelőtt el tudjuk hagyni Iránt, akkor délután még fürdeni is lehet a Van-tóban, Törökországban, amit viszont már mindenki nagyon várt. Utunk elején is megálltunk Kelet-Azerbajdzsán fővárosában, most mégis annyira más volt a város, mintha nem is ugyanaz lett volna. Esti kivilágítása és könnyed, nyüzsgő, modern városiassága egészen európai hangulatot kölcsönöztek neki, csupán a mindenütt fellelhető, színes „gyémántfák” (színes üveggyöngyökből kirakott műfák), műpálmák és a szintén mindenütt megtalálható Khomeini-plakátok jelezték, hogy még nem hagytuk el Iránt. És persze a fejkendős vagy csadoros asszonyok. Előrelátóan hamar „rátettem a kezem” az egyik, közlekedőben lévő fekvőhelyre, így tudtam egy darabig aludni, de mivel a hely igencsak szűk volt, negyedóránként valaki rendesen vesén rúgott, vagy rálépett a hajamra (és akkor a kissé érett lábszagról nem is beszéltem), egy idő után inkább előre költöztem a sofőrülés melletti idegenvezetői székre. Azt nem mondom, hogy kialudtam volna magam, mert menet közben, már fent a hegyekben annyira szakadt az eső, hogy majd betörte a szélvédőt, az esőcseppek hangos dobolása folyamatosan hallható volt, az ablaktörlők alig bírtak vele. Még olyan sötét volt hajnali 3 körül, hogy a reflektor fénypászmáján kívül minden tök fekete volt, és azt sem tudtuk, hogy mi van mellettünk. Csak a vékonyka út kanyargott előttünk. Fogalmunk sem volt, hogy merre járunk, és hogy egyáltalán jó felé megyünk-e? Végre jött egy magányos teherautó, amelynek sofőrjétől végül kézzel-lábbal sikerült megtudakolnunk, hogy még nem hagytuk el a Ghara Kheliszét. Azt mondta, hogy csak menjünk bátran tovább, nem fogjuk eltéveszteni, mert hogy ki lesz világítva. Ezen az Isten háta mögötti, eldugott helyen mindezt elég nehéz volt elképzelni.

De tényleg: egyszer csak ott fehérlett előttünk a feketeségben, teljes valójában ki volt világítva. Ekkor már lassan hajnalodott. Végre kinyitották a kolostor kapuját is, s mi bemehettünk megnézni a 8. században épült, szép, egyszerű, de nagyon látványos örmény épületet, melynek környezete, a kopár hegyek is sejtelmes hangulatot kölcsönöztek. Amikor végül lassan elindultunk visszafelé, csak álmélkodtunk, hogy idefelé milyen mély szakadékok és éles kanyarok mellett jöttünk el teljesen gyanútlanul, ahol ráadásul a sofőr egyszer még meg is fordította a buszt teljes egészében. Délelőtt aztán elértük a határt, és a belépéssel ellentétben a kilépés alig egy órát vett csak igénybe. Amint átgurultunk az iráni-török határelválasztó vonalon, egyszerre téptük le magunkról a két hete szinte hozzánk nőtt kendőket. Már el is felejtettük, hogy kinek milyen színű haja van. Nem mintha annyira elviselhetetlen lett volna, de nekünk, európaiaknak ez idegen, és szokatlan viselet. Mégiscsak kényelmesebb kendő nélkül létezni.
Minden kellemetlenséggel együtt, ez egy felejthetetlen nyár volt. Ha az ember csak a rosszra akar gondolni, akkor sosem lesznek szép emlékei, én viszont ezt nem akarom. Inkább felfogom kalandnak, és akkor nem érhet csalódás. Olyan sok pluszt és szépséget nyújtott számomra ez az ország, hogy ezek mellett a kényelmetlenségek és a bosszúságok eltörpülnek. A faunájáról pedig egy ország sem tehet. Peruban még nagyobb csótányok élnek, az ország pedig nem azokról híres, hanem látnivalóiról. Aki hibát akar találni, az úgyis fog, még a legjobb és legdrágább helyeken is (ez csak hozzáállás kérdése), de ezzel csak a saját élményeit teszi tönkre.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése